Grave Digger, egy zenekar, ami már végérvényesen beírta magát a metal történelmébe. Az 1984-es Heavy Metal Breakdown lemezük megjelenésétől a Germán Heavy Metal egyik alapbandájának számítanak (jóllehet sokan a power/speed metal kategóriát használják, nekem ez HM), és attól kezdve olyan nagyszerű albumokkal ajándékozták meg a fémszívű közönséget, mint a „Tunes of War” a „Knights of the Cross” és az 1994-es Symphony of Death EP. Meg persze még egy csomó másikkal is, de nekem ezek a személyes kedvenceim.

Talán érthető, hogy fokozott érdeklődéssel vártam az új Grave Digger albumot, és talán érthető lesz az is, hogy miért vártam vagy három hetet a kritika megírásával.

Nem akartam/akarok rosszat írni a Grave Diggerről, és nem is fogok, mert nem rossz a lemez. Sőt(sajna sokkal rosszabb lemezeket árasztják el az amúgy is szűkös piacot)! De sajnos annyira jó sem, hogy az eltelt idő alatt beért volna, mint ahogyan vártam. Meghallgattam jó néhányszor, de csak nem jött az áttörés. Ekkor már kénytelen voltam beismerni azt, hogy a Kinghts of the Cross albumnál egyáltalán nem kellett várni arra, hogy a lemez a sokadik hallgatás után felfedje igazi valóját. Ez nem az a fajta zene. Nem azt mondom, hogy egyszerű, de amíg pl. az Opeth - My arms your hearse albuma többszálon futó sejtelmes dráma, addig a Grave Digger egy direkt akciófilm. És ez most nem leszólás, nem hátrány, vagy hiba, hanem a pozitívuma az ilyen és ehhez hasonló zenéknek. Egyszerűen elkezdődik a zene, az erekben végigrohan az adrenalin, és a következő pillanatban már csak arra eszmélünk, hogy megint végig headbangeltünk/léggitároztunk egy órát. Én igyekeztem most is elkapni a fonalat, megragadni és addig nem ereszteni, amíg a sírásók a felszínre nem hozzák az új album dicsőségét. Dicsőség helyett én csak megszokottat kaptam. Én. Ez fontos, mert lehet, hogy bennem van a hiba. És itt szeretném leszögezni, hogy az eddigi GD lemezek csak igen csekély része esett a „megszokott” kategóriába. Nálam.

10 dal és egy bónusz.

A nyitó dal, ami egyben a címadó is (gy.k. liberty or death), igazi Sírásó himnusz már most. Égzengés, templomi orgona és aztán elkezdődik az a dicsőség, amiről már beszéltem. A gitárok olyan vastagon dörrennek meg, hogy szinte mellbevágják az embert. Chris Boltendahl hangja még mindig a régi (bivalyerős és egyedi), és rögtön tudatosítja a hallgatóban, hogy ez nem más, mint a Grave Digger. Középtempós szaggatott riffek, a megfelelő arányban megtámogatva a szintivel (ahogy szeressük), és mindezek megkoronázására egy jól megkomponált gitárszóló. Ennél jobb nyitányt elképzelni sem lehet.

Az ezután következő „Ocean of Blood” még mindig a jobbak közé tartozik. A refrén talán nem annyira fogós, de ez még nem lenne hiba, hiszen az epikus nyitány után ez egy jóval tempósabb darab, a gitárszóló meg egyenesen a dal legjobb része.

A harmadik tétel a „Highland Tears”, egy jó kis skót dudás felvezető után kezdi meg a reszelést. Kellemes darab, a skót duda hangjaira azonnal a Tunes of War lemez ugrik be, és már csak emiatt sem lehet rosszat szólni erre a szerzeményre (pedig kicsit elnyújtották ezt a dalt…is).

Na, el is érkeztünk ahhoz a ponthoz ahonnan a lemez vett egy erős fordulatot. Innentől voltam úgy, hogy nem maradtak meg bennem az új dalok. A „The terrible one” olyan riffekkel operál, aminél Manni Schmidt ezerszer jobbakat is ki tud csikarni a gitárjából. Az „Until the last king died” refrénje egyenesen idegesített. Erőltetett. És sajna ez a lemez többi részére is igaz. Az első három dal után egyszerűen nincs tovább. Azaz van, de milyen. Felesleges lassulások, szájbarágós refrének, kiherélt riffek. Mondom (írom) mindezt úgy, hogy nem is egy esélyt adtam a lemeznek, de tízből három piszokul rossz arány egy olyan bandától, mit a Grave Digger.

Írhatnám azt, hogy „remélem a következő anyag jobb lesz”, de nem. A következő anyagnak jobbnak KELL lennie!

Az album mellé kijött egy kétszámos maxi is, „Silent Revolution” címmel. Megtalálható rajta a Silent Revolution radio edit változata (meglepő módon), ami annyiban különbözik az album verziótól, hogy kivágtak belőle kb. két percet. Volt miből.

A másik dal a „Highland Tears”. Erről már írtam, de leírom mégegyszer, a lemez legjobb pillanatai közé tartozik! Becsüljük meg, kevés van belőle.

Gyűjtőknek. Szigorúan csak gyűjtőknek!