A finn Excalion 2000-ben alakult, ez a második albumuk, s mivel az első lemezt nem hallottam, de rengeteg jó kritikát kapott mindenfelé, ezért várakozással tekintettem az új korong meghallgatása elé. A stílus alapvetően heavy / power metal. Természetesen hallani az olyan finn bandák hatásait, mint a Stratovarius vagy a Sonata Arctica, de a saját stílus kialakításának magjai is el vannak vetve a lemezben.

Eleinte csalódnom kellett. Szimpla tucatbandának tűntek, egyszerű dalfelépítésekkel, gagyi szólókkal, közepes hangszeres tudással. Nem győztek meg túlságosan, de adtam még pár lehetőséget az anyagnak, s ekkor ütött be a ménkű. El kellett telnie egy pár napnak, mire minden részlet feltárult előttem, amit ez a finn banda belepakolt a cd-be. Azért alapműnek nem nevezném a Waterlines-t, de bőven találni benne reményt keltő dolgokat.

Itt van mindjárt a lemezt nyitó The Wingman. Libabőrös lesz tőle a hátam, ahogy meghallom azt a velőt rázó sikolyt, s azt a húzós riffet az elején. Jarmo Pääkkönen végig fantasztikusan énekel, fülbemászó dallamai vannak. Aztán sorban jönnek az olyan meganóták, mint a Life on Fire, a megklipesített Losing Time, az Arriving as the Dark, a gyönyörű Delta Sunrise, vagy a Between the Lines, a kedvencem pedig a lemezt záró Soaking Ground.

Vesa Nupponen riffjei nagyon sütnek, szólói a helyén vannak, néhol virtuózak, de Jarmo Myllyvirta billentyűs mintha egy kicsit háttérbe szorulna, a szintiszőnyegen kívül nem sok mást hallunk tőle. Tero Vaaja basszeros és Henri Pirkkalainen dobos biztosítják a masszív alapokat.

A lemez bonusz részében megtaláljuk az Arriving as the Dark finn verzióját (nagyon mosolyogtató :-) ), illetve a Losing Time klipjét.

Van még hova fejlődniük, főleg az egyéni stílus kialakításában, de ez az album több, mint reményt keltő.