Hogyan is lehet jellemezni egy olyan albumot, melynek a dalcímei heavy metal battlecry, reign in glory, lord of the damned, az első szám fő refrénje „heavy metal never die”, és minden dalát hallottam már más feldolgozásban valamelyik Manowar albumon? Hát úgy, hogy gyönyörű. A német Majesty 1998 járja a Manowar által kitaposott utat, hűséges fegyverhordozóként szolgálva a Királyt. Itt aztán nincsenek modernizálási törekvések, filozófikus szövegek, bonyolult dalszerkezetek, ám vannak himnikus refrének, néha mosolyogni való szövegek, csatakiáltás, döngölő középtempó és kétlábdobos trappolás. Nos, a fentiekből következően most azokhoz szólok, akik szeretik a Manowart, a Hammerfall-t és a Running Wilde-ot, mert ez a kritika hozzájuk szól. Tudom, hogy a legtöbben nem szeretik a kópiabandákat, ám a Majesty a jobbak közül való. Bár az énekes hangja meg sem közelíti a manowar énekesének hangját, ám a hangszeres szekció becsületesen teljesít, és ami a legfontosabb, tudnak jó dalokat írni –a stílusnak megfelelően jó dalokat persze, nem progresszív csodákat és nem sziklakemény riffhalmazokat. Tudom, hogy nehéz újat hozni a műfaj keretein belül, ám a Majesty nem is akarja megváltani a világot. Odatettek az asztalra becsületesen 11 megírt dalt, és elmondhatják, jó iparosmunkát végeztek. De lássuk a dalokat bővebben. Az első szám a bevált hagyományoknak megfelelően egy jó kis húzós nóta, természetesen egy hatalmas sikollyal az elején, mely után a szokásos csatakép leírása következik, kiabálós, csatakiáltós refrénnel. A következő dal a lemez legjobbja, kicsit szakít a Manowaros dallamszerkezettel, nekem elsősorban a megboldogult Stormwitch ugrik be. Remek balladázós verze után egy megadallamos refrén következik, szinte hallom, ahogy a koncerteken együtt üvölti a közönség az énekessel. Az a jó, hogy – és ez igaz az összes számra- a verze után annyira kiszámítható-de dallamos -refrén következik, hogy már első hallás után lehet hangosan énekelni. Pazar. A reign in glory visszatér a jó öreg Manowar hagyományokhoz. Jön a sikítás, majd kezdetét veszi a középtempós döngölés. Néha egy kis oózás is belekerül az énekbe, ami méginkább közérthetővé teszi a dalt. A refrént vokál szinesíti, az ütem pedig megegyezik a söröskancsók asztalra verésének lehetséges ütemével. Ettől függetlenül hatalmas sláger a dal, a maga egyszerűségében igazán élvezetes. A will of the cobra csatazajokkal kezdődik, a stílus átvált kissé Running Wild-osra, még az énekes hangszíne is hasonlatossá válik a Kalózkapitányéhoz. A refrén engem emlékeztet a néhai Warlock egyik számának refrénjére, de sebaj, azt úgyis nő énekelte. A többi szám hasonlóan épül fel ezekhez, talán csak annyi különbözteti meg őket, hogy hosszabbak, és kicsit elmélkedősebbek, ám nem kevésbé fülbemászóak. Aki szereti a Manowart, annak kötelező az anyag, de annak is, aki szeret jókat kacagni a régi bevált sablonokon és szeret nosztalgiázni. Én mindenesetre elővettem a berozsdált páncélt a szekrényemből, hamár Dio nem tudta azt új albumával kicsalogatni. Most pedig várom a metal ellenségeit, warriors of the world, let’s fight!