Az Истина (Istina) ismertetőjének megírását sokkal inkább kötelességből vállaltam el, mint bármi más indíttatásból. Azt hiszem, nem meglepő, hogy meg kellett küzdenem a Szibériából érkező depresszív black metal anyag bő 70 percével. Ennek egyik oka, hogy jobbára csak akkor nyúlok hasonló anyaghoz, ha valami rendkívülit olvasok egy-egy lemezről, és mivel magamtól nem kutakodom az atmoszférikus/depresszív black zugok mélységeiben, nagyon sok viszonyítási alapom nincs ezen az ingoványon. Így hát maradnak a megérzéseim az anyag körülhatárolására.

Hadd kezdjem azzal, hogy a formáció Откровение неизвестности (Revelation of Unkown) című albumának hanghordozója igényes digipak CD formájában jutott el hozzám, amelynek lapjain szépen kivitelezett, talán túlvilági jelenségeket ábrázoló ezoterikus illusztrációk láthatók. Az angol számcímekért külön köszönet az orosz duónak, akiknek ez a korong már a második nagylemezük.


Rálépni a lemez megismerésének útjára feltétlenül megkövetel a hallgatótól bizonyos fogékonyságot a depresszív zenei hangulat iránt. Ha ez nincs, akkor nemhogy nagy fába vágott fejszével, hanem gerendába tört bicskával lesz dolga. Az Istina (a szó azt jelenti: igazság) tehát nyers, sűrű, low-fi black metalt játszik, amelyben a rikácsolás/vérhányás egybeolvad a zenei masszával. A borító „koszos” zöld színe jól tükrözi a lemezen összemosódott hangokat. A recsegő, drone-os gitáralapból azonban kitüremkednek a gitárral, szintetizátorral létrehozott sötét harmóniák, halálon túli melódiák. Néhol végtelenül lassú, máskor sodró alapokon levitálnak az elvágyódás-szülte dallamok. Vannak köztük egészen félelmetesek és bizony kevésbé inspirált darabok is.

A probléma elsősorban a programozott dob hangzásával van, már ha a többit elfogadjuk a műfaj eme ágazatának konvenciójaként. Fogalmam sincs, hogy szándékos-e vagy sem, de a dob rettenetesen szól, ráadásul ahol bejön a duplázó (szerencsére nem gyakori jelenség), ott egyenesen fülsértő. Kár, ugyanis az albumot, behatóbb megfigyelést követően, nem venném egy kalap alá a jajveszékelésnél sokkal többet fel nem mutató kiadványokkal. Azt nem mondom, hogy a 70 perc indokolt, mert nem az, de előfordul, hogy magába szippant az adott hangulat. A hetes számú instrumentális tétel például egy hangulatosabb darab, de előfordulnak a Burzumra emlékeztető, nem e világi melódiák is. Létezik a másik véglet is, a már-már sludge-ba hajló mocsok képében. A Xasthurhoz valóban hasonló zenét produkálnak az oroszok is, ahogyan azt az Archives is jelzi, azzal a nagy különbséggel, hogy az amerikaiak jobban szólnak. Az oroszok kiállásai, akusztikus részei, vészt sejtető hangulatfutamai mindenképpen komolyan vehető és élvezhető elemei a lemeznek. Azonban a monoton süvöltések között sok az üresjárat, a feleslegesen elhúzott rész, amelyeknek van ugyan meghatározó és felismerhető témavezetése, de nem elég jó ahhoz, hogy ne lehessen kiollózni innen. Ilyen például a kilences track, sőt, még a tízperces utolsó előtti szerzemény is. Bőven meglenne az anyag nélkülük. Ellenpólusként a kettes és négyes szerzeményt említeném, ezekben némi plusz energiát és több ihletett pillanatot véltem felfedezni.