Avandra
Descender (2019)

    Hosszú évtizedek alatt a zenehallgatók tudatába épült az a kifejezés, hogy progresszió. Aki újat, merészet és zeneileg pedig magas színvonalat várt el egy rocklemeztől, mindenképp ezt a jelzőt kereste leginkább a 70-es évek elejétől. Kaptak is a rajongók egy rakat klasszikust, melyeknek hatása és emléke alól napjaink csapatai sem tudnak teljes mértékben függetlenedni, ami nem is baj, hiszen erős alapokra lehet jó házat építeni. Viszont a kifejezés maga mára teljesen megkopott, a progresszió köntös alatt többnyire ismerős megoldásokkal találjuk magunkat szembe, hiszen a 80-as évek kevés kiváló lemezét kitermelő, különcségét fitogtató neo-prog és a 90-es években magára találó progresszív metal már csak abban tudott újat mutatni, hogy még több stílust vont be az alapkoncepcióba. Jómagam a 70-es évek sűrűjében nagyon szeretek kutakodni, mert az elképesztő mennyiségű tehetséges előadó még ma is képes számomra újat mutatni, de be kell valljam, annak idején úgy pattantam fel az ezredfordulón a Dream Theater, Pain Of Salvation, Opeth (csak a legismertebbeknél maradva) keltette hullámokra, hogy azt örök szerelemnek véltem. Kitermelte a műfaj az újabb klasszikusokat, csúcsra hágott, megtöltötte a stadionokat, a dicsfényt szóró reflektorok tüzében pedig akárcsak a 70-es évek végén, megásták a saját sírjukat. Most ismét a különcnek számító öregek és az őket követő, pótolni próbáló zenekarok korát éljük, míg a progresszió csendben szunnyad addig, amíg egy minden szabályt áthátó újonc brigád ki nem hantolja. A műfaj effajta hullámzására a zenehallgatók kétféle reakcióval tudtak válaszolni: eltették az anyagokat jó mélyre és máshol kerestek újdonságot, vagy pedig hűségesen kapaszkodtak az apróbb morzsákba, kevésbé tökéletes, kevésbé egyedi, de minőséginek nevezhető kiadványokba.          
    Magamat egyértelműen az első csoportba sorolom, mert fiatal koromban gyakran „kattantam rá” egy-egy vonalra, míg ki nem forgattam minden általam elérhető lemezt belőle és egy idő után félretettem, mert unalmassá vált. Egyedül a doom maradt meg immár több, mint egy évtizede, ami leginkább illik a hangulatomhoz, személyiségemhez. Az ezredforduló „nagyjai” hidegrázással, albumonként örömünneppel árasztottak el, de olyan szinten lejátszottak minden létező variációt, hangot és hangulatot, hogy miután az Octavarium megfeküdte a gyomromat, már csak a Systematic Chaos című DT anyagot voltam képes egyben végighallgatni és őszintén élvezni. A mostani csapatok szinte kivétel nélkül ugyanazt a receptúrát használják még ma is, hol lágyabb, hol keményebb kivitelben, de konkrétan a Leprous Bilateral anyaga óta nem hallottam friss, újító szellemű anyagot.
    Itt jönnek képbe azok, akik a másik utat járják és a frissesség elé helyezik a minőséget, amit kétség kívül rengeteg banda tud képviselni. Ahogy én a doom metal sírjánál szedegetem az épp kibújó virágokat a földből, ők ugyanezt teszik a progresszív metallal, rockkal, vagy amivel épp leginkább szeretik ezt a kifejezést. A rajongás és hűség csak pont annyira bűn, mint az állandó újdonságok utáni kapkodás és egy adott stílus beskatulyázása.



     Ennek a rajongótábornak tudom ajánlani a Puerto Ricoban született Avandra zenekar munkásságát, akik nemrég megjelentették második nagylemezüket Descender címmel. A négyes egyértelműen a DT relikviáik polírozása közben talált egymásra és kezdett el zenélni, mondanom sem kell zenei képzettség tekintetében igencsak magas színvonalon, de mindvégig rajongásuk tárgyának árnyékában maradva. Mégis sok-sok év elteltével ezek a srácok vettek rá arra, hogy végighallgassak egy ízig-vérig prog lemezt, mert bejáratott sablonjaik és megoldásaik mögött egyértelműen, szinte a kezemben lüktetve érzem a szívet és a lelket, valamint a belefektetett munkát, amit bármiféle kérdőjel nélkül vittek véghez. Az albumon található időigényes monstrum, aminek kalandos útjain olyan érdekes volt végigcsúszni, mint egy hatalmasra nőtt kacskaringós szívószálban, akadnak keményebb, metalosabb pofozkodások, de az anyag nagy részét a középtempó, a gyönyörű zongorabetétek teszik igazán erőssé. A nyitásnál kicsit megilyedtem, hogy akárcsak Jordan Rudess, az énekért is felelős Volteau (Christian Ayala Cruz) sem elégszik meg az egyszerű szépséggel, hanem az elektromos billentyűkből kicsalható összes (kellemes vagy nem, az nem számít) hangot a képembe tolja, de szerencsére rám cáfolt és megmaradt a zsigeri szépségnél, itt-ott játszadozva csak a hangokkal. Ugyanez érvényes az énekhangjára is, ami ritkán ugrál magasabb tartományokba, sokkal inkább tűnik barátságosnak és kitárulkozónak, mint LaBrie néha maga elé támasztott, mégis elérhetetlen hangjai. A végeredmény egy igazi tavaszi napsütésben sütkérezős, domboldalon ülős, fűszálszopogatós merengés, amibe tisztán lépünk bele és ugyanolyan tisztán kerülünk ki. Nincs lelki határtágítás, zenei mészárlás vagy temetés, csak az elénk terülő panoráma, a friss levegő és a sejtjeink közt átlibegő kellemes hangjegyek és dallamok.


    A hatás elérése érdekében az Avandra mindent bevet, vannak itt ismert és kevésbé ismert (egyszer régen tartotta valakinek a gyertyát) vendégek, akik nem ugranak ki a nagy egészből, maximum csak árnyalatokat színeznek a végeredményen, valamint egy elég gyorsan elrepülő, mégis valódi rajongóknak szánt jó egy órás játékidő. A besegítő zenészek közül azért mindenképp érdemes megemlíteni Richard Henshallt (Haken, To-Mera) és Kevin Moore-t (Dream Theater, Fates Warning), mert saját kitaposott ösvényeiken bóklászva akadtak össze az Avandra csapatával és a vendégeskedésükre a lemez hallatán nem kell szégyenkezniük az önéletrajzukban.



    Kitűnő bizonyíték ez a lemez arra, hogy amíg rajongók vannak, addig igazából egyetlen zenei műfaj sem képes igazán eltűnni, hatástalanná válni. Biztos vagyok benne, hogy a progresszív rock/metal hívők maradéktalanul megtalálják a számításaikat a Descender segítségével, már csak egymásra kell találniuk, amin pár linkkel segíthetek...
A teljes lemezt megtaláljátok a videómegosztón és a kiadó bandcamp oldalán is.


Avandra_Descender_2019
Kiadó:
Stílus:
progresszív metal/rock
Értékelés:
 
Pont
: 8.5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Beyond The Threshold: Part 1 – Helios Awakens (06:20)
2.Beyond The Threshold: Part 2 – Helios Descends (06:09)
3.A Decision Must Be Made (06:01)
4.The Narrowing of Meaning (feat. Richard Henshall) (11:06)
5.Even//You (04:43)
6.Adder's Bite (13:13)
7.Derelict Minds (feat. Kevin Moore) (07:20)
8.Q.E. (feat. Daniel Schwartz) (04:20)
Írta:
boymester
2019. május 24., péntek, 19:10
Facebook:
Dream Theater - Distance Over Time (2019)
Kritika, oldboy @ 2019. március 2., szombat, 12:38
Stevie McLaughlin - Toy Empires (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 10., szombat, 17:41
Will 'o' Wisp - Mot (2018)
Kritika, Werewolfrulez @ 2018. március 29., csütörtök, 20:07
Dr. Sludgelove - My Space Odyssey (2017)
Kritika, boymester @ 2018. február 24., szombat, 09:19
Veni Domine - Fall Babylon Fall (1991)
Kritika, boymester @ 2017. december 31., vasárnap, 15:47
Koncertek
New Model Army
október 19.,
A38 Hajó
Burn My Eyes 25th Anniversary Tour
október 20., 20:00,
Barba Negra
Miyavi - No Sleep Till Tokyo Tour 2019
október 21.,
Barba Negra
Desszert Feszt Budapest IV.
október 24.,
Dürer Kert - Kisterem
Desszert Feszt Extra
november 5.,
Robot
Dragon Fire Tour 2019
november 10.,
Dürer Kert
Swallow the Sun, October Tide, Oceanwake
november 11.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.059 seconds to render