Fémforgács - Kritika - 1349 - Dødskamp ’EP

Rendet kéne tenni végre a világba

Dødskamp ’EP (2019)

Számomra mindig is egyfajta misztikus varázsa volt, és van is a mai napig a képzőművészet, az irodalom és a zene összeolvadásának. Mintha csak az élet esszenciájának Szent Háromságát alkotnák. Imádom, ahogy ezek hárman egymásra inspirálóan és ösztönzően hatnak. Egy vers foszlányból ki indul hang, abból egy kép és máris megszületik valami csodálatra való. Bár mára én is csak rohanok a hétköznapi világgal, és leginkább digitális formában hallgatok zenét. Régebben viszont órákon át el tudtam merültem egy-egy lemezborító zseniális grafikájának, festményének ecsetvonásaiban, amelyek még jobban kihangsúlyozták a korongon hallható zenei attitűdöt, átélést. Így van ez a norvég black metalos 1349 április elején Dødskamp címmel megjelent új, két tételes kislemezén is, amelyen a híres norvég expresszionista festőművész Edvard Munch egy alkotására írtak zenét.

A Dødskamp történetét, 2018 végén Munch + Music projekt néven indult el az Innovation Norway, a Visit Norway és az osloi Munch Múzeum közös kulturális összefogásaként. Ennek keretében négy norvég zenekart kértek fel, köztük az 1349-et, hogy zenésítsenek meg egy-egy Munch festményt. (A projektben résztvevő másik három zenekarról itt lehet bővebben olvasni.) A norvég blackerek Munch 1915-ben készült Dødskamp című olaj festményét választották témául.

A mű címe: Halálharc, vagy inkább Haláltusa. Témája: Egy haldokló utolsó óráit, utolsó küzdelmeit állítja középpontba ez elkerülhetetlen halállal szemben. Bár a halál 100 %-ig jelen van a festményen, meg sem őrá figyelünk fel legelőször. A képen a halált az alig kivehetően, a párnák közzé süllyed haldokló mutatja, akiből épp most szállt ki a lélek, akit egyfajta ellenpontként vesz körül az őt búcsúztató, rokonok, vagy barátok csoportja. Ez az öt fős csoport a halált ellensúlyozva az élet jelenléteként vannak jelen a festményen, és legelőször inkább őket vesszük észre, mint sem a haldokló által megszemélyesített halált. A kép üzenete: A beletörődés, a búcsúzás fájdalmas pillanata, a halál elfogadása. Munch melankolikus munkáin mindig is nagy előszeretettel ábrázolta a halál és az élet témáját, mint az örökös küzdelem szimbolikáját. Csak úgy, mint a festményén most is vibrálóan jelenlévő sajátságos, elmosódott ecetvonású, forrongóan lüktető nyers élénk és sötét pasztell színei, amikkel csak még jobban kihangsúlyozza ezen kettősség ellentéteit. Igazából nem is csodálkozom azon, hogy Munch ezt a festményét választották, hiszen a banda bizarr zenei világától, s eszeméitől ezek az ecsetvonások nem esnek nagyon távol.

És, hogy milyen is a dal? Egy kaotikus, rideg, félelmetes, a bandára 100 %-osan jellemző sötét atmoszférájú black metal nóta a maga fagyos, életszerűen megrázó nyersességével. Az energikus tempóval indító melankolikusan duruzsoló gitárdallamok alá a haldokló utolsó szívveréseit, vagy inkább lélegzetvételeit kalapálják a dobok, amikre egy rideg, savas monológszerű ének került fel, mintha csak a halállal küzdő utolsó szavai lennének. A mindezek alatt egy tébolyodott lelkiörvény sikolyaiként feszülő gyors, torzított blast beatek csak még jobban kiemelik a szenvedő haláltusáját, melyek végére ismételten visszatérnek a melankolikusan szálló dallamok, melyeknek kíséretében a lélek is végleg eltávozik az élőből.

Kislemezük B-oldalára az Atomic Chapel daluk korábbi koncert változata került fel, ami szintén a maga nyersességébe hozza a banda pokoli káoszát, és sötét dúvad atmoszféráját, csak úgy, mint a halál ecsetvonásaival megkomponált Munch festményére saját értelmezésükben, a 2015-ös Massive Cauldron Of Chaos albumuk óta írt első új daluk.