Sokat szoktuk méltatni a jelenlegi színterek közül a lengyel vonalat a már természetesnek betudható északi csapatok mellett, azonban gyakran megfeledkezünk Európa egyik igencsak fontos black metal közegéről, Görögországról. Bizony, itt sem áll meg az élet a Rotting Christ éppen aktuális anyagának megjelenése után, sőt, a kevésbő promótált, arcunkba tolt bandák között rengeteg nagyszerű előadót és produkciót találhatunk magunknak. Még tavaly novemberben „Görög napok a Forgácson” jelige alatt írtam például az ismeretlennek nem nevezhető Varathron, Lucifer’s Child lemezekről, valamint a kevésbé ismert, de hajszálnyival sem elmaradó Embrace Of Thorns albumáról. De elém került már elém a változó színvonalú lemezekkel jelentkező Acherontas, akik egyszer lenyűgöznek, máskor untatnak, a heavy metal gyökerekig visszautazó Agatus. Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a zsigeri Ravencultot, vagy a kísérletezős Zemialt, ha pedig tudtok még hasonló jókat, ne fogjátok vissza magatokat a hozzászólások részben, hátha találok magamnak egy új kedvencet!


Az athéni Acrimonious például nemrég kvalifikálta magát erre a névsorra, amikor már-már ilyesztően jól ismerő jóbarátom, a youtube az utamba sodorta (ha a ronda logóval találkozom először, nem biztos, hogy rögtön meghallgatom). A véletlenszerűen elinduló anyagok közt volt ugyanis a 2003 óta létező csapat harmadik, Eleven Dragons című nagylemeze, amely rövid időn belül igényt nyújtott be az alaposabb megismerkedésre. Kicsit utána járva egy folyamatosan fejlődő zenekarral találtam szembe magamat, akiknek 2009-es debütálása még eléggé nyers és kissé kiforratlan állapotban látott napvilágot, a sok behatás súlya is ránehezedett, azonban a 2012-es Sunyata már az első ligás aprítások közé repítette az egyébként duóban tevékenykedő formációt. Cain Letifer (gitár, ének) és Semjaza (gitár, basszus) sok zenésztársat elfogyasztott már az évek alatt, főleg dobosokat, a tárgyalt anyagon C. Docre játékátt hallhatjuk például, aki azóta szintén odébb állt a projekttől. Cain és Semjaza sem nevezhetők kezdőknek, megjárták már a görög színtér undergroundjának minden lépcsőfokát. Előbbi megfordult az Acherontas és a Nightbringer háza táján, utóbbival a Nergal és a már szintén emlegetett Ravencult soraiban találkozhattunk korábban.



    Közben eszembe jutott, hogy néhány kezdő cikkíró már sikeresen megjegyezte, hogy ők nem fognak diszkográfiával, számról számra elemzéssel untatni senkit a kritikáik során, hanem csak azzal foglalkoznak, mit vált ki belőlük a zene... Ezúton tenném hozzá a témához, hogy egy zenekart, amivel az életben nem foglalkozott az oldal, illik azért valamennyire bemutatni és örömmel várom az olyan szókinccsel rendelkező kollégát, akinek közel 500 kritika után (amiben nem csak saját maga által választott kitűnő anyagok vannak) is megvan a képessége a sablonok elkerüléséhez! Minden esetre legalább 100 írás alatt még nem vagyunk tárgyalóviszonyban... Én úgy érzem, ráleltem a középútra, ahol a tényszerűség és a kötelező információk mellett bőven kaptok személyes benyomásokat is.



    Az Acrimonious szerencsére pont azon kevés zenekar közé tartozik, amely tényleg nem igényli a számról számra való vizsgálódást, mivel egy meglehetősen egységes színvonalú, hangulatú albumot tettek le a hallgatóság elé, aminek legnagyobb hátráltatója talán a hossza lehet, de ez is csak azok számára, akik nem kedvelik az időnként monotonabb, magukba temető anyagokat. Az Eleven Dragons 11 dala egy órás játékidő fölé kúszik rövidebb, hosszabb dalokkal, melyek átlagos ideje 6 perc körül mozog. Nehézsége ellenére szerintem egészben fogyasztandó anyagról beszélhetünk, ahol a hagyományos fekete fémen kívül kapunk egy csipetnyi heavy metalt és rengeteg hangulatos, atmoszférikus részt. Cain gonosz morgása, károgása pusztán kiegészíti a legtöbbször főszereplőként működő zenét, ami az említett monoton menetelések között igencsak kalandos utakat tud bejárni, Semjaza basszusjátéka pedig igazi csemege, mivel nincs eltemetve a legtöbb zenekarhoz képest. Ez az Acrimonious igazi érdekessége, hogy szinte észrevétlenül folynak egymásba a már-már technikásabb megoldások a teljesen csupasz, egyszerű részekkel, így fenntartva a megfelelő érdeklődést. A lassú, baljóslatú felvezetéssel nyitó Incineration Initiator tehát egy viszonylag sok oldalát megmutató lemezt készít elő rengeteg jó témával, amik többszöri meghallgatás után is tudnak pár finom megoldást mutatni.
    Jól illeszkedik a zenekar hazájának jelenlegi fő sodrába és nemzetközi szinten is egy minőségi zenekart tisztelhetünk bennük. Folyamatos fejlődésük, saját hangjuk kialakulásának nyomon követhetősége a lemezek alatt pedig egyértelmű bizakodásra ad okot a nevüket illetően. Tegyetek vele egy próbát.