Departed Souls (2019)


    2013-ban szinte a semmiből került elém az amerikai Magic Circle bemutatkozó anyaga és akkor bizony két vállra fektetett. Bátran párhuzamba állíthattam az akkor megjelent Sabbath lemezzel és simán kihoztam volna kettőjük párharcából az amerikaiakat győztesnek. Ennek okai nagyon egyszerűek: nagyszerű dalokkal felszerelkezett, nem csak másolatnak tekinthető heavy/doom lemezt tettek le az asztalra sajátos hangulattal és ízzel, amilyet bizony sok-sok év elteltével szoktak csak megjelentetni. Számomra a Magic Circle pillanatokon belül nemcsak egy Pagan Altar, Trouble, Pentagram, Saint Vitus utánzatnak minősült, hanem teljesen egyenrangú pályatársnak, akiknek megvannak egyedi vonásaik. A korábban csak hardcore bandában bizonyító Brendan Radigan énekes például olyan státuszt szerzett magának, hogy legújabban őt kérték fel a közelmúltban elhunyt legenda, Terry Jones helyére a Pagan Altarban, hogy Jones posztumusz megjelent anyagát még turnéztassák meg úgy, ahogy megérdemli.
    A 2015-ben érkező folytatást, a Journey Blindet ennek megfelelően igencsak vártam, de valahogy mégsem tudott közel kerülni hozzám. Szó se róla, a folytatás is magas minőséget képvisel, viszont kevésbé karakteres dalai és jóval több hard rockja háttérbe szorult az akkoriban megjelent Crypt Sermon, Ahab, Bell Witch, Lord Vigo anyagok mellett, de más vonalon is kitermelődtek izgalmas anyagok.
A friss Departed Souls lemez azon túl, hogy egy megbízható, termékeny bandává avanzsálja a csapatot, ismét közelebb lép a doomhoz, de a 70-es évek iránti rajongását sem adja fel. Hatások terén marad a Witchfinder General, Angel Witch, Black Sabbath és társai közeg, azonban a végzet úttörői mellett a végeredményben felfedeztem egy kézzel fogható adag Led Zeppelin, valamint Deep Purple fűszerezést, ami leginkább Dan Ducas és Chris Corry gitárosok összehangolt munkásságának köszönhető. Hatalmas feeling, ostorozó, nyers riffek és a léggitárosok minden vágyát kielégítő szólók jelölik ki az utat a most is elemében lévő Q dobosnak, aki változatos lüktetést kalapál a dalok alá, de Justin DeTore basszusjátékára sem panaszkodhatunk.


    A kiadvány az immár megszokottnak tekinthető háromnegyed órás időkeretben mozog és a korábbi módon van felosztva átlagosan 6 perc környéki dalokra, amiből ezúttal 8-at kapunk. Az album rögtön a címadóval kezdődik, ami szerintem nagyszerű alkalom ahhoz, hogy mindenki eldönthesse, felül-e erre a nosztalgia vonatra, mivel ennél se nem rosszabb, se nem jobb nem lesz a folytatásban hallható szerzemények minősége. Proto doom folyik át egyre gyorsuló hard rockba Brendan erőteljes, de fogós refréneket ezúttal is kerülő énekhangjának kíséretében. Az érzékelhető profizmus és elhivatottság ellenére sem hat úgy, mint a debütáláson a Winter Light, ami nagyon bátran, egy szörnyetegként kezdte meg a legelső lemezt. Az változatosabb vokállal és több történéssel operáló I’ve Found My Way To Die már jobban megragadta a hallójárataimat, igazán egészségeseket lehet rá bólogatni és ismét a klasszikusokhoz méltó tételt sikerült letenniük az asztalra. A Valley Of The Lepers aztán végre magabiztosan megragadja a kezünket és bevezet minket a borítón látható hangulatos kis temetőbe, amire már akkor vártam, amikor a csapat facebook oldalán közzétették a képet. Lassú, hagyományos doom cammogás következik, az elmúlás és elveszettség porával vastagon befedve. A Day Will Dawn Without Nightmares azonban kizökkent a hangulatból, mert a korábbi Sabbath és Zeppelin albumokon megszokottá vált rövid akusztikus csodákat kívánták megidézni vele, csak jóval hosszabban és kevésbé emlékezetes módon. Az egészen zseniális befejezéssel rendelkező Nightland 7 percét sem érzem teljesen indokoltnak, mivel a korai Iron Maidenre hajazó dal első fele nem nyújt többet egy átlagos hard rock lüktetésnél. A Gone Again konkrét Sabbath tisztelgés, a megjelenő blues és pszichedelia, valamint gitártémái szerintem a lemez legizgalmasabb, legérdekesebb szerzeményévé avatják. A Bird City Blues másfél perce teljes mértékben felesleges, de jelenléte rövid ideje miatt nem sok vizet zavar, utána viszont méltóságteljesen zárja le az albumot a nagyszerűen sikerült Hypnotized, ami kimérten lapátolja ránk a hantokat...


    A Magic Circle az utóbbi évek, évtized legjobb heavy/doom metal zenekara (csak a Mangogot tartom számon vetélytársnak, de ők még csak egy lemeznél járnak), ám az időnként túltolt tisztelgések most sem találtak be teljes mértékben. Zeneileg tökéletes hagyományőrző produkcióról van szó a Departed Souls esetében, viszont az első lemez énekelhető, lélekgyötrő dallamait és sötét misztikumát most is hiába vártam a bandától. Minőségéből nem veszített a zenekar, de egyediségét most sem kamatoztatta teljes mértékben. Ez legyen persze az én gondom, mert a heavy/doom, hard rock rajongók a srácok jóvoltából ismét egy újkori klasszikust ölelhetnek a keblükre.
Magic_Circle_Departed_Souls_2019
Kiadó:
Stílus:
heavy/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 8.5 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Departed Souls (05:52)
2.I've Found My Way to Die (05:11)
3.Valley of the Lepers (07:35)
4.A Day Will Dawn Without Nightmares (04:43)
5.Nightland (07:00)
6.Gone Again (06:45)
7.Bird City Blues (01:19)
8.Hypnotized (06:42)
Írta:
boymester
2019. április 3., szerda, 10:04
Facebook:
Crypt Sermon - The Ruins Of Fading Light (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 12., péntek, 09:23
Space God Ritual - The Unknown Wants You Dead! (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Ethir Anduin - Loneliness of My Life (2018)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Mammoth Weed Wizard Bastard - Yn Ol I Annwn (2019)
Kritika, boymester @ 2019. május 23., csütörtök, 22:55
Saint Vitus - Saint Vitus (2019)
Kritika, boymester @ 2019. május 20., hétfő, 18:58
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.052 seconds to render