Az amerikai Chad Davis életének eseményeit, zenekarokhoz való csatlakozását, az ott betöltött szerepkörét közel lehetetlen követni és számon tartani, mivel még saját projektjeit is hol megszünteti, majd átnevezi, hogy aztán ismét visszatérhessen a régi jól bevált névhez, melyet egyébként alig ismernek páran. A Mountain Of Judgement, Obscurae, The Sabbathian, Olde, The Ritualist és még ki tudja, hány hordónyi csapata mellett egy dologhoz azonban mindig visszatér, ez pedig a baljóslatú névvel ellátott Hour Of 13. Ez, a tulajdonképpen vendégeket leszámítva egyedül igazgatott vonal az, amire érdemes figyelnünk egy kicsit, mert a körülötte is zajló, szappanoperába illő keverést leszámítva egy nagyon jó kis heavy/doom metal gyárba futhatunk bele. Chad legfőbb cinkostársa a cseppet sem egyszerűbb Phil Swanson énekes, akit egyszerre tartok az amerikai vonal egyik legjobb és leggagyibb vokalistájának. Ezt a címet leginkább azzal érte el, hogy jellegzetes énekhangját éppúgy adja maradandóbb kiadványokhoz, mint legalja garázsprodukciókhoz, aminek következtében az ő eddig elfogyasztott csapatait is jó ideig sorolhatnánk. Dícsérhetjük például Seamount néhány igazán jó lemezéért, vagy a remek retró szórakozásért, amit a Briton Rites formációban hozott össze, de belefülelhetünk gyermeteg heavy metal vonyításába az Upwards Of Endtime és Vestal Claret bandanevekkel összefüggően. Ott volt az Atlantean Kodex kezdeti próbálkozásainál, de Sumerlands nevű heavy metal formációja is kapott nálunk egy-két kedves szót annak idején.
    Ezt a két nyughatatlan figurát sodorta tehát egymás mellé egy szentségtelen együttműködésre a szél, aminek néhány év dalszerzés után 2007-es bemutatkozó anyagát rövid idő alatt megkedveltem. A boszorkánysággal, gonoszsággal és misztikummal foglalkozó lemez túl sok agyalás nélkül becélozta magának a klasszikus doom vonalat, olyan előadókat megidézve, mint a Pentagram, The Obsessed, Saint Vitus, Pagan Altar, Count Raven és természetesen a Black Sabbath. Túl sok pátosz tehát nem szorult a végeredménybe, remek riffekkel megtámogatott, okkultizmussal átitatott hangulat azonban igen, aminek minősége ha nem is ér fel maradéktalanul a példaképekhez. Arra viszont bőven elegendő, hogy egy, a nagyok lemezeit is magáénak tudó polc még elbírja az ő kiadványukat is.


    A lemez hangzása tökéletesen lett belőve az elképzeléseknek, mivel a Hour Of 13 nyugodt szívvel terjedhetett volna akár a 80-as elején a pultok alatt, mint nagyon sok NWOBHM zenekar munkája. A könnyedén sikló, mégis súlyt hordozó riffek azonnal magukhoz ragadnak, a basszus pedig olyan játékosan búg, ahogy azt egykoron Geezer Butler megálmodta. A kopottas, öreguras szárazság adja meg a klasszikus doom sava-borsát, elidegenítő mivoltát és valódi keménységét, amit az ezredforduló után sok banda felesleges lassulásával kívánt elérni, többnyire sikertelenül. Chad és Phil az időtlen formulánál maradt, amit egy valódi heavy metal rajongó minden hibája ellenére sem fog kizárni az életéből. Mert hibák azért akadnak bőven, Phil szokásosan hullámzó teljesítménye éppúgy rányomja a bélyegét a végeredményre, mint a kevésbé fogós dalok, amiből nem sok, de azért akad a lemezen.


    A 43 perces anyag egyébként 8 dalt sorakoztat fel az ördögnek való adózás jegyében, a sort pedig stílszerűen a Call To Satan nyitja egy nagyszerű basszustémával és riffel, hogy aztán kevésbé izgalmas refrénjével ültesse el bennünk a bizonytalanság ocsmány kis magját. Attól való félelmünket, hogy esetleg hulladékra költöttük el értékes kreditjeinket, szerencsére azonnal csillapíthatja a lemez legnagyobb slágere, a Submissive To Evil, ami a klasszikus doom metal apró, de még ma is eleven szívébe pumpál tiszta és friss vérlemezkéket. Ahogy a legtöbb tétel, úgy a következő The Correalation is a 60-as, 70-es évek horrorfilmjeinek hangulatát varázsolja át fekete mágia segítségével hanghullámokká nagyon meggyőzően. Manapság is népszerű ezt a korszakot ihletforrásként elővenni, de míg egyesek képekkel, pszichedelikus maszatolásokkal próbálják megvalósítani céljukat, addig a Hour Of 13 ezt nagyon is egyszerű megoldásaival teljesíti tökéletes szinten. Amikor Phil hátrahagyja azt a sebességet és lüktetést, amiben a hangja nagyon jól működik, akkor kezdődnek a gondok. A lemezen ez konkrétan az Endurement to the Heirs of Shame esetében mutatkozik, ahol a lassúság miatt manírjai nem működnek, inkább idegesítőnek hatnak, ráadásul egy erőteljesebb refrénnel sem sikerült tompítania a hiányérzetünket a majd hat perces dal alatt. A Grim Reality hozza újra közelebb a vokált és a zenét, a Hex Of Harmot pedig puszta gonoszsága menti meg az enyészettől. Az Allowane Of Sin a második gyengébb tégla az ördögnek emelt templomban, ahol Phil nem a tempóval kerül összetűzésbe, inkább a nem neki való hangmagasságokkal... Ahogy azt korábban megszokhattunk, újabb hibaelhárítás követi a baklövést, a Missing Girl slágere emeli újra magasra a vegytiszta végzet zászlaját.


    Elismerem, kell némi fanatizmus ennek a kiadványnak a kedveléséhez, de szerintem az is megteszi, ha valaki nem bottal piszkálja az NWOBHM vonalat, vagy kedveli a megemlített csapatok bármelyikét. Személy szerint én az ezredforduló után nem sok olyan újnak mondható zenekarral, projekttel futottam össze, amire ilyen könnyedén rásüthetem a „pure doom” jelzőt, úgyhogy a sajnálatos módon szép lassan kihaló vonal egyik igazán értékes darabkájának tartom ezt az albumot. A debütálást két lemez követte azóta, melyek felvétele idején előfordult, hogy valamelyik holdkóros fogta magát és lelépett, majd pár hónap múlva settenkedett vissza a munka folytatására... Egész jó lett a 2010-es The Ritualist is, meg a 2012-es 333, de a csúcs mindenképp a kezdés volt eddig. A projekt azóta nevet váltott, megszűnt, újra összejött és ismét régi nevét vette fel, aztán megint megszűnt, hivatalosan 2018 óta pedig újra aktív, csak a jóval ötletesebb Hour Of Thirteen néven...