Régi vágyam teljesült nemrég, amikor egy pofás kis akció keretében újabb H.P. Lovecraft kiadványokat tehettem a polcomra a válogatásom mellé. A kemény kötésű, összes jelentős írást, érdekességeket tartalmazó, három kötetes papírhalmaz mellé kifejezetten öröm volt megízlelni, felfedezni a német Sulphur Aeon új nagylemezét, akik sosem tagadták, hogy a modern rémtörténetek megteremtőjének soraiból táplálkozva alkotják meg kiadványaikat. Két erős, de számomra nem túl maradandó lemezen vannak eddig túl, a The Scythe of Cosmic Chaos viszont minden eddiginél magasabbra tette a lécet és bőven odatehető a legjobb, az író által inspirált metal kiadványok sorába, amiből azért akad jópár. A friss kiadvány minden eddiginél változatosabbra sikerült, a hosszú szerzeményekbe éppúgy került megfelelő mennyiségű töltelék, mint a rövidebbekbe és ennek köszönhetően teljes mértékben kihasználják a valamivel 50 perc feletti játékidőt. Kifejezetten jól sikerült Ola Larsson munkája a borítón, aki immár harmadszor működik közre a csapattal és kelti életre az ember felett álló ismeretlent, melytől, ha nem fantazmagória lenne, valóban rettegnünk kellene. Külön megsüvegendelő a bandától az is, hogy az író világát érezhetően ismerik és szeretik, nem csak az érdekes módon kiemelt Cthulhu mítosz szintjén. Lovecraft világának a gyakran ábrázolt, csápos óriás ugyanis csak töredék eleme, tényleges mérete kozmikus léptékű, amelyet tökéletesen reprezentálnak nekünk a fenséges és szórakoztató death metal keretein belül. Az erőteljes dalszerzés és bitang hangzás elrepít minket egészen a naprendszer sötét, ismeretlen pereméig, ahol hangtalan kering az apró Yuggoth bolygó, titokzatos lakóival, különös holdjaival... Terítékre kerülnek a különböző kultuszok, jövendölések, életre kelnek a dimenziókon átutazó, időt és emberséget nem ismerő lények sokaságai.
    Dallamosság és hangulatteremtő elemek segítenek nekünk abban, hogy úgy zuhanjunk bele a Cult of Starry Wisdom világába, mint egy sötét verembe, melynek mélyéből vészjósló suttogás és morajlás árad felénk, a brutalitás és a kíméletlen death metal menetelés pedig epikus szintre emeli az elképzelhetetlen borzalmakat, amiről tudjuk, hogy ott van a gödör fenekén. A más közegben mozgó Rotting Christet juttathatják eszünkbe a felcsendülő kántálások, de pillanatokkal később a nyílt óceán felett lebegünk egy mentőcsónakban a lassú, doomos tempóknak köszönhetően. A nagyszerű kezdés ráadásul csak ugrólépcső a még monumentálisabb, hangulatosabb, már-már black metalos morbiditással rendlekező Yuggothian Spell előtt, amit, megmondom őszintén, rongyosra hallgattam a napokban.
 

 

    A harmadik tételben The Summoning of Nyarlathotep címmel a végzet hírnökét idézzük meg kevésbé változatos, hagyományosabb death metal keretében, egyre gyorsabb, sötétebb témák segítségével. Nem is hiányoznak nekünk a dallamok, elvégre a dal simán leszakítja a fejünket, főleg a második felében. Ebben a felfokozott lelki állapotban támad nekünk a Venetration Of The Lunar Orb, mely ismételten a halálosabb formuláját mutatja a zenekarnak. Daniel (Deviated Presence, Revel In Void) nagyszerű munkát végez ebben a dalban (is) a dobok mögött, iszonyat pörgést biztosítva a tempósabb részekben, de Torsten Horsmann is itt szülte meg a legváltozatosabb gitártémáit. A skálája egyébként a tipikusan melodikus death hangoktól a doomosabb vonaglásokon át a skizofrénebb, black metal közelibb harmóniákig terjed, melyeket minden dalban nagyon okosan, játékos könnyedséggel fűz egymásba.
    A lemezt középen szeli ketté a méretesebb Sinister Sea Sabbath, ami tovább taszít minket a csillagtalan sötétségbe, feneketlen mélységbe, mindemellett okosan építkezik. Martin Hellion lassabb éneke is esélyt ad arra, hogy foglalkozzak vele egy kicsit, mivel black/death közegben talán az egyik legmegbízhatóbb hangról van szó a személyében. Őszinte, karcos morgása teljes átélésről tanúskodik az összes számban, a Sinister Sea Sabbath misztikuma azonban még ezen is képes emelni. A hosszú dalban a csapat úgy tudja megmutatni progresszívebb énjét, hogy ez cseppet sem válik a death vonal kárára, de még a hangulat, a mítosz sem veszít az értékéből.
    Az okos megoldások, az arányok átgondoltsága repíti magasba a The Oreironaut című dalt is, ami az előző tétel után kicsit visszatér a lemez elején tapasztalható „slágeresebb” megközelítéshez a melodikus gitároknak köszönhetően, de erejéből így sem veszít semmit.

 

    Ezt követően a Lungs Into Gills pusztító lüktetését ölelhetjük keblünkre, majd végezetül a címadó következik, melynek során belepillanthatunk az egészen más érzékszervek által vezérelt, csápjaival az irányunkba tapogatózó lény egyetlen, dermedtnek és fagyosnak tűnő szemébe... Libabőr garantált.
    Sosem volt még ennyire profi, átgondolt a Sulphur Aeon társasága, akik letették az asztalra eddigi legjobb lemezüket. Ugyan nem volt bajom a korábbi, valamivel egyszerűbb anyagaikkal sem, de a megidézni kívánt világhoz méltó zenei formátumot most sikerült kikísérletezniük ódon kastélyuk pincéjében. Az összetevők eddig is ott hevertek a koszos kémcsövek mélyén, de a receptre addig kellett várniuk, míg egy megnevezhetetlen, fura lény eléjük nem toppant egy ősi átjárón keresztül és kezükbe nem adta a zenei betétek leírásával is tarkított, eredeti Necronomicont...
 

Kiadó:

Ván Records

Stílus:

death metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. december 24., hétfő, 13:29

Facebook: