The Unheavenly Creatures (2018)

 

Új lemezén visszatért a Coheed and Cambria a The Amory Wars történetfolyamhoz. Igaz, csak legutóbbi albumuk, a The Color Before the Sun jelentett kitérőt, hisz azon hanyagolták a frontember sci-fi történetét.
A The Unheavenly Creatures viszont egy újabb konceptalbum lett, melyen folytatják Claudio Sanchez sztoriját.
A játékidővel sem spóroltak, hisz 79 perces lett ez a 15 szerzeményből álló korong.
Nekem a 2015-ös "kakukktojás” album is tetszett, de a friss opusz ismeretében azt kell mondjam, a sci-fis, történetmesélős kifejezésmód az ő igazi terepük!

Már a zajokkal és narrációval ellátott Prologue berántott és nem eresztett a CD végéig.
A The Dark Sentencer a maga majd’ 8 percével a lemez leghosszabb tétele, de egy pillanatra sem fordul unalomba!
Claudio roppant fogós dallamokat hoz egyedi hangszínén.
A virgonc, élettel teli részek pedig kiválóan egészítik ki egymást a Pink Floyd-ot idéző elszállásokkal.

A címadó nóta talán egy új szintre is emelheti a csapatot, ugyanis a refrénje popslágereket megszégyenítően ragadós!



A „So run, run, run, run, run like a son of a gun” rész valami frenetikus, de a komplett refrén ultrafogós! Ráadásul Claudio orgánuma, énekstílusa néha még Michael Jacksont is megidézi.
És ezt most dicséretnek szántam!
A Toys sem kispályás, legalább annyi erényt fölvonultat, mint az első két track.
Érdemes legalább egyszer fejhallgatóval végigtolni a lemezt, mert például a Toys-ban is van egy csomó apró hangszerelési finomság, ami a hangfalakon annyira nem jön át! És hát címéhez hűen igazi játékos darab ez, már-már Queen-t idéző kreativitással előadva.
Azok a háttérvokálok is milyenek már!
A Black Sunday meg többet ér, mint bármelyik Black Friday! :D
Enyhén pszichós szerzemény, hozzájuk képest szokatlanul kemény témákkal, bitang lüktetéssel, elektrós nyomasztással.
És egy feloldással, napfényes, pozitív utolsó etappal.
Komoly dramaturgiája van a dalnak, hisz a kezdő, súlyos, sötét atmoszféra a végére szépen kisimul és átvált valami pozitívan katartikusba.
A Queen of the Dark-ban is egészen ihletett formát mutat Sanchez Mester ének-fronton!
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy egyik korábbi COCA albumon sem eresztett még meg ennyi emlékezetes, fogós, slágeres, érzelmekkel teli énekdallamot, témát.

A True Ugly tempós, agyontorzított menetelése a NIN és a Marilyn Manson legszebb korszakát idézik, csak Claudio és társai még technikai bravúrokkal is fűszerezik ezt az ipari zúzdát. És ugye náluk egy igazi énekes áll a mikrofon mögött, aki jóval tágabb érzelmi spektrumot tud lefedni hangjával, mint akár Reznor, akár Manson.
A Love Protocol tompított gitárpengetései, a dob+ a basszus tanítani való játéka szintén ínyemre valók! Ez a dal is simán lemehetne akármelyik rádióban.
És biztosan megy is.
Csak nem Magyarországon…
A The Pavilion (A Long Way Back) tamozós vezérmotívuma, vonós hangszínei, vagy épp a Night-Time Walkers space-es effektjei, vocoder-es vokálja egyértelművé teszik, hogy ezúttal a srácok egy olyan anyagot hoztak össze, amelynek az összes szerzeménye tartalmaz valami figyelemreméltót.



A magas zongorahangokkal induló, majd szépen kiteljesedő The Gutter-ben hallani a legtöbb kemény éneket. Persze senki se várjon hörgést, vagy károgást, csupán egy kis post-HC-s üvöltözésre ragadtatja magát Claudio. És azt sem teszi a kirakatba, inkább csak a háttérben színesít.
03:40-től még a gitárhangzás és a játszott téma is egyértelműen a legendás Queen-t idézi!
Ezen nem csodálkozom, mert a film és a jövő héten érkező könyv miatt ez az év a Queen-ről/Freddie Mercury-ról szól.
Így óhatatlanul több idei lemezen is tetten érhető a hatásuk.
Amit én egy csöppet sem bánok, hisz a mai muzsikákból számomra hiányzik az a bátor, kreatív, kísérletező, korlátokat nem ismerő, játékos hozzáállás, ami Brian May-éket jellemezte.
Ami miatt folyamatosan izgalmasak tudtak maradni.
Legalábbis a "bajszos zseni” haláláig mindenképp.


Nyilván a Coheed and Cambria zenéje kevésbé színes, változatos, mint a Királynőé volt, de szellemiségük, hozzáállásuk szerintem példamutató!

Akik két olyan nótával tudják zárni a lemezt, mint amilyen az Old Flames, vagy a szívet, lelket gyönyörködtető Lucky Stars, azok jóval többek zenei kisiparosoknál!
Utóbbi, azaz a lemez záró dala egy csilingelő akusztikus gitárral, vonósokkal kísért gyöngyszem. Claudio hangja, dallamai egyszerűen meseszépek! A gilmour-os gitárszóló pedig csak hab a tortán.

Ugyan a cikk írása előtt nem hallgattam át a komplett COCA diszkográfiát, de meg merem kockáztatni, hogy számomra az Unheavenly Creatures a banda eddigi csúcsteljesítménye!


Coheed_and_Cambria_The_Unheavenly_Creatures_2018
Kiadó:
Stílus:
Neo/alt. prog. rock/metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Prologue (02:07)
2.The Dark Sentencer (07:44)
3.Unheavenly Creatures (04:13)
4.Toys (06:27)
5.Black Sunday (04:46)
6.Queen of the Dark (05:51)
7.True Ugly (05:26)
8.Love Protocol (04:28)
9.The Pavilion (A Long Way Back) (05:11)
10.Night-Time Walkers (05:09)
11.The Gutter (05:49)
12.All On Fire (05:40)
13.It Walks Among Us (05:29)
14.Old Flames (05:50)
15.Lucky Stars (05:09)
Írta:
oldboy
2018. december 8., szombat, 14:35
Facebook:
The Butterfly Effect - Final Conversation of Kings (2008)
Kritika, emp @ 2015. szeptember 22., kedd, 23:02
Coheed and Cambria - The Afterman: Descension (2013)
Kritika, oldboy @ 2013. június 5., szerda, 22:49
Coheed and Cambria - The Afterman: Ascension (2012)
Kritika, oldboy @ 2012. november 2., péntek, 16:04
Koncertek
Jinjer
december 22.,
Barba Negra
The Great Tour
január 22.,
Papp László Budapest Sportaréna
Equilibrium - Renegades Tour 2020
január 28.,
Dürer Kert
European Galactic Terrortour
február 7.,
Barba Negra
World Dominion Tour 2020
február 20.,
Barba Negra
Kvelertak
március 10.,
Dürer Kert
április 11.,
Backstage München
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.036 seconds to render