Patriarchs Of Evil (2018)
    
    Nagyon szép diszkográfiára tekinthet vissza felemelt fejjel a görög Varathron zenekar, aminek azonban egyetlen ős tagja maradt mára a csapatban, Stefan Necroabyssious (gondolom ez nem születési név, ha meg mégis, akkor érdekes szelek fújnak arrafelé). A banda indulási éve pontosan 1988, így bőven volt idő kialakítani saját megszólalást és arculatot attól függetlenül, hogy messze nem a tömegtermelésről híresek. Az évtizedek alatt eddig öt nagylemezt készítettek, amihez most hatodikként, a projekt harmincadik évfordulójára érkezett meg az újabb szentségtörést hírdetó ópusz, a Patriarchs Of Evil. Ideje is volt már egy új anyagnak, arra viszont, hogy ennyire tetszeni fog, magam sem számítottam. A legutóbbi, Untrodden Corridors Of Hades anyag messze nem győzött meg minden profizmusa ellenére sem, mert érezhetően színpadiasra sikerült, valamint a korábbi anyagokhoz mérten is igencsak egysíkúra. A Patriarchs Of Evil viszont visszanyúl a Varathron név gyökeréig, összeszed minden esszenciát, örökséget és teljesen méltó módon a pokol tüzével gyújtja meg a születésnapi torta gyertyáit. Nagyon tiszta, minden finomságnak teret adó, mégis élő hangzással utazunk vissza a death/thrash gyökerekig, dallamos heavy metal témákkal nyakon öntve úgy, hogy a végeredmény kétség kívül erőteljes black metal anyag marad. Necroabyssious éneke a megszokott, sok gonoszsággal, morgással és átéléssel operál. A lemez főszereplője számomra mégsem a metal ősember, hanem a Sotiris (2005-ben csatlakozott) és Achilleas C. (2004-ben vált a csapat tagjává, de kezdetben basszusgitáron játszott) által alkotott gitáros tengely, akik ezúttal megfelelő arányban küldik ránk a pokol orgiáinak aláfestő riffjeit, valamint az epikusnak is titulálható melódiákat és gitárszólókat. Nem mehetünk el szó nélkül a ritmusszekció mellett sem, mivel Stratos Kountouras basszer rengeteg lehetőséget kap a kalandozásra tökéletesen hallható hangszerén, Haris (ő egyébként Sotiris testvére) pedig megállja a helyét a lassú, doomos cammogásoknál és a gyilkos blastbeatek alatt is a dobok mögött. A banda logóját talán nem kell bemutatnom, mivel a kezdetek óta használják ezt a gyönyörű tüskefonatot, mely egyébként még a kezdetek death korszakában született, viszont Juanjo Castellano szép borítójára volt szükség, hogy megfelelő vizuális kiegészítést nyújtson a zene mellé. Juanjo igazán rutinos művésznek számít, akinek munkájával számtalan zenekar büszkélkedhet egy-egy lemezén, többek között például a Mass Burial, Paganizer, Belial, Carnation és Sorcery.
 

    A háromnegyed órás anyagon ezúttal 8 dal kapott helyet, melyek közt találunk néhány rövidebb tételt, de a többség 6 perc környékén mozog. A dalok nagy előnye az előző lemez produktumaival szemben az, hogy mind-mind kerek egészként mozognak, egyáltalán nem tűnik erőltetettnek, sokkal inkább méltóságteljesnek a vokál, amit a szerte ágazó, gyakran változó és izgalmas zenei aláfestés úgy egészít ki, hogy kis mértékben se essen nehezünkre hallgatni. Azt hiszem mondhatom tehát a végeredményre, hogy igazán „hallgattatja” magát. Az egész kiadvány egy gonosz kis démon, ami alattomos módon, dallam-indákon keresztül mászik be az agyunkba. Hogy ott is maradjon, arról a dalokon belüli csúcspontok gondoskodnak. A nyitó Tenebrous például rögtön nekünk támad egy népies, igazán görögös gitártémával, hogy furcsa, kissé skizofrén lüktetésébe kapaszkodva kezdjük meg az ismerkedést ezzel a roppant változatos anyaggal. Nem kell sokat várnunk aztán az agresszióra sem, mely nemes egyszerűséggel, kissé death metalra hajazva viszi tovább a dalt, mely egyfolytában alakul, ível felfelé egy kíméletlen befejezés irányába. Az Into The Absurd a legrövidebb szerzemény, amitől igazán bánatosnak érzem magam, mert akkora thrash/black keveréket tolnak le benne, amilyet már nagyon rég hallottam. A pörgős dal a refrénjével együtt azonnali koncertlátogatást és együtt üvöltést kíván magának, igazi sláger a maga műfajában, ami simán leveri a 6-8 percen át maszatoló, hősieskedő, szomorkodó modern és atmoszférikus vonalak jelentős részét.
 
   
    A zúzás után okosan vesznek vissza az arcból, türelmesen és fokozatosan vezetik fel a Luciferian Mystical Awakening című dalt, mely egy klasszikusan gonosz menetelés azzal a tipikus görög ízzel, amit a zenekar, valamint a Rotting Christ, Lucifer’s Child és a valamikori Necromantia ismerői már régóta be tudnak azonosítani. Megjelenik a szintetizátornak az a fajta használata, amit imádok a black metal berkein belül: megszületik a misztikum és az a földön túli érzés, ahogy a futamok magas hangjai követik a gitártémát. Persze nagyon finoman, érzéssel adagolva.
 

    A következő slágert Saturnian Sect címmel kell keresnünk a dalok listájában, ami sodró lendülettel és egy teljesen a dalba simuló, brutálisan jó, doomos riffel kényezteti az arra érdemes hallgatóságot. A dalszerzést kell dicsérnem a Remnants Of The Dark Testament esetében, ami egy lassú, de mágiával és sötétséggel gazdagon átitatott tétel, azonnal ható megoldásokkal, az egységes színvonalhoz pedig a Hellwitch (Witches Gathering) is csatlakozik utána már-már hard rockos megoldásaival és témáival. A finomabb tételeket újfent aprítás és megbecstelenítés váltja, amire tökéletes megoldást jelent az Orgasmic Nightmares Of The Arch Desecrator című tétel, melynek esetében a nyers black metalon kívül más nem nagyon juthat eszünkbe. Egy nagyszerű lemezhez végezetül nagyszerű lezárás illik: ezt a célt szolgálja a Varathron kezdetéig visszanyúló, doomos Ouroboros Dweller (The Dweller Of Barathrum), mely egyenesen a kedvenc dalommá nőtte ki magát.
 

    Érdekes nézni egyébként a bandcamp oldalon írt hozzászólásokat, melyeknél mindenki megjelöli a személyes kedvencét, ugyanis szinte mindenki más dalt jelöl. Nem is lehet egyszerűen választani, mert a Varathron újbóli visszatérése az év egyik legjobb metal lemezét takarja. Nem érzek céltalan, felesleges megoldásokat, csak átgondolt, hangulatos megoldásokat, melyek ezúttal inkább a sötét jelzőt vonzzák be maguknak az erőltetett gonoszkodás helyett. A korszakalkotó, újító megoldásokra vágyóknak sem igazán ajánlom a lemezt, mert itt sablonhalmozás és egy életmű összefoglalása zajlik, az azonban tökéletes kivitelben. 
Varathron_Patriarchs_Of_Evil_2018
Kiadó:
Stílus:
black metal
Értékelés:
 
Pont
: 9.5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Tenebrous (05:10)
2.Into The Absurd (03:56)
3.Luciferian Mystical Awakening (06:24)
4.Saturnian Sect (04:47)
5.Remnants Of The Dark Testament (05:42)
6.Hellwitch (Witches Gathering) (05:17)
7.Orgasmic Nightmares Of The Arch Desecrator (05:56)
8.Ouroboros Dweller (The Dweller Of Barathrum) (08:26)
Írta:
boymester
2018. november 15., csütörtök, 18:01
Facebook:
Acrimonious - Eleven Dragons (2017)
Kritika, boymester @ 2019. május 2., csütörtök, 09:23
Lucifer's Child - The Order (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 16., péntek, 06:18
Rotting Christ - Rituals (2016)
Kritika, boymester @ 2016. február 7., vasárnap, 14:55
Lucifer's Child - The Wiccan (2015)
Kritika, boymester @ 2015. október 23., péntek, 22:00
Koncertek
Jinjer
december 22.,
Barba Negra
The Great Tour
január 22.,
Papp László Budapest Sportaréna
Equilibrium - Renegades Tour 2020
január 28.,
Dürer Kert
European Galactic Terrortour
február 7.,
Barba Negra
World Dominion Tour 2020
február 20.,
Barba Negra
Kvelertak
március 10.,
Dürer Kert
április 11.,
Backstage München
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.045 seconds to render