Itt a Forgácson ismertem meg az Owl nevét egy áprilisi hangpróbán, ahol az Orion Fenix c. EP-vel jelentkeztek. Nevüket egyből megjegyeztem, egyrészt mert tetszett az, amit ott egyetlen dalban, 22 perc alatt produkáltak, másrészt a 10 éves lányom kedvenc állata a bagoly, így a család eléggé fogékony bármilyen baglyos témára.

    A zenekar 2010-ben alakult, Patrick Schroeder dobos és Christian Kolf mindenes keltette életre, akik a Valborg nevű doom/death bandában zenéltek együtt igen magas minőségben, hogy itt szabadjára engedjék fantáziájukat minden féle kötöttség nélkül, ám mégsem lehet ráhúzni az Owlra, hogy teljesen más mint a Valborg, az alapok hasonlóak, de ez nem számít. 2 nagylemez és 4 kislemez után érkezett meg az újabb teljes mű, a Nights In Distortion 35 perce. 
    Az album megszületését egy tragédia árnyékolta be, néhány hónappal ezelőtt elhunyt a banda basszusgitárosa, René Marquis, Kolf jóbarátja, aki mindig ösztönözte a zenekart, hogy nem szabad feladni, hanem csinálni, menni kell előre. René témái szerepelnek a dalokban, iránta érzett tisztelet és gyász belengi az Owl jelenlegi hangulatát.

 

 

    Nem szeretném dalokra bontani az elemzést, mert mindegyik hasonló atmoszferával van megáldva, nincsenek jobb vagy rosszabb pillanatok/zenei részek és megoldások, mert mindenből csak a jobb van, sőt: nagyon jó! Az egyik erénye az, amit BlackZone is említett a HP-n, hogy teljesen egyszerű megoldásokkal készült, sehol egy túlkomplikált rész, semmi megfejteni való nem okoz gondot a hallgatás közben, behunyom a szemem és már magával is ragadott a zene. Erénye még az Owlnak a hangulat, hogy a gitár-basszus-dob-szintetizátor négyes nem nyomja el egymást, a hangszerek azonos szerephez jutnak végig, és a hangulat ugyan olyan akkor is, ha napkitörés erejével egyszerre dörren meg minden és akkor is ha csak a szél fútta szintis vagy az akusztikus részék csendülnek fel, nincsenek benne hangulati hullámvölgyek, hanem az első hangtól az utolsóig ugyan azt az álmodozós de borongós és halálos világban sodródunk mi is. A legnagyobb erénye a lemeznek és ami a többi stílustársa fölé emeli őket az nem más mint Kolf orgánuma és a torkából áradó, szinte ezerféle hang megformálása és feléneklése. Képes karakteres üvöltésre, mennydörgő hörgésre, lágy dallamokra, de nekem ez a rekedtes, Peter Steele-re emlékeztető éneklése a kedvencem, akit a banda vezére is igen nagyra becsül. Az első dalban hallható Carline Van Roos énekesnő lágy hangja nagyszerűen passzol a „baglyok” világába, de egyértelműen Kolf változatos hangjaitól utánozhatatlan a Nights In Distortion!
 

    Hangzás terén is rendben van mind a 6 szerzemény. Érezhetően death metal felől érkezett a csapat a mai világába, ezért megmaradt a kemény éle az egésznek és nem csorbult ki sehol. Minden hangszer tisztán, kivehetően szól, köszönhetően egy modern megszólalásnak, ami alatt azt értem, hogy a kütyük éppen addig a a maximumig vannak elcsavarva amíg az egész egy tisztán, élőn és arányosan tud megszólalni, amitől még nem kapunk egyfajta droid hatást, elektronikában elvesző steril valamit.

    Az idei év egyik meglepetése lett az Owl új nagylemeze, helye lesz az év végi listámon, MONOLITHE rajongóknak melegen ajánlott! Csukjuk be szemeink egy percre és adózzunk tisztelettel René Marquis és Peter Steele emlékének, mert elvesztésük nélkül talán ez az album meg sem született volna...

    A lemez meghallgatható a banda bandcamp oldalán teljes egészében. 
 

Kiadó:

Zeitgeister Music

Stílus:

Doom/Death metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2018. október 14., vasárnap, 13:28

Facebook: