A kalózok tagadatlanul színes és gazdag világa számtalan zenekart és filmet megihletett már, és biztosra a vehetjük, hogy még korán nem apadt el ez a kimeríthetetlennek tűnő forrás. Eme fűszeres egzotikum ragadta magával a német The Privateer zenekar legénységét is. Melynek zenei irányultságát, nehéz lenne címkékkel megjelölni. Hegedűvel, black metalos károgással és rockos elemekkel tarkított power metalként írnám körül. Ez a színes egyveleg, ahogy az őket megihlető világ is, valahogy egész hatásosan működik. Megvallom, a zenekar kapcsán, először a figyelmemet az előző év júliusában megjelent „The Goldsteen Lay” album borítója ragadta meg. Azúr kék tenger, a háttérben elterülő, kalandokat ígérő, sötétlő viharfelhők palástjába burkolt trópusi sziget pazar látványa. Az igéző koncepció Felipe Machade dicséretes munkája (aki többek között a Rhapsody-nak, Blind Guardian-nak is készített már borítókat). Az egynyári kalandnak ígérkező, a zenével való kezdeti pironkodó ismerkedésből, végül komoly kapcsolat lett. Azonban, lássuk, hogy mi is rejtőzik Csingiling szoknyája alatt?



Viszont, mielőtt belevágunk a kalandba, egy kis kultúrtörténeti áttekintés következzék. Meglepődve láttam, hogy a „The Goldsteen Lay” korong már a zenekar harmadik nagylemeze. Nem is egy friss bandáról van szó. A csapatot Roman Willaredt és Christian Spöri alapította 2007-ben. Majd egy kis névváltoztatást alkalmaztak, ugyanis már futott egy varsói banda ilyen névvel, így végül „The Privateer”-re változtatták a zenekar nevét. Az első, kétszámos demójuk a „Tavern Tales” 2010-ben jelent meg, majd a kezdeti sikerek után leszerződtettek a Trollzorn records-hoz, ahol megjelentették az első nagylemezüket a ”Facing the Tempest” 2012-ben, majd rá egy évre jött a „Monolith” címet viselő második nagylemez. Egy kis alkotói szünet és tagcsere után 2017-ben a banda elszegődött a NoiseArt Records szolgálatában, ahol még ez év júliusában megjelentették a harmadik nagylemezüket a „The Goldsteen Lay” albumot. Sajnálatosan, a zenekar énekese Pablo Heist ebben az évben elhagyta a zenekart, helyette az idei év január elsejétől Daniel Priegnitz tölti be a kapitány szerepét.




Nem rovom fel annak, ha valaki követ vet rám, amiért a muzsika kapcsán olyasféle kép ötlik fel a lelki szemeim előtt, mint egy látványos, színes kalandfilm. Ami egy igen remekbeszabott koncept albumot rejt. Lényegében a történet, nem meglepő módon, egy kincses térkép nyomán elindult csapat kalandjait mutatja be, tizenegy dalon keresztül. Ügyesen interpretálták a kalandos történet szövegét, amiket rajzokkal (és természetesen kincses térképpel ellátott) szövegkönyvben kísérhetünk nyomon. A jellemzően középtempós számok laza szerkezetűek. Könnyen magával ragadnak a dallamok és a zengő kórusok. Nem érződnek úgy a számok, mintha egy fűszeres melódia örvény kakofóniába lennénk bezsúfolva. A metal futamok mellett, hegedű, akusztikus gitár és halványan meghúzódó nagyzenekari betétek is kényeztetik a hallójáratainkat. A poweres tekerés mellett a lazább, rockosabb részek és ötletes témaváltások is hozzájárulnak a kellemes hatású, szellős dalszerkezetekhez. Szerintem javult Pablo Heist hangja a korábbi lemezekhez képest. A black metal vokál egyébként jól beleillik a könnyed szerkezetű dallamosabb zenébe. Sőt, ad neki egy kis izgalmas kontrasztot is. (Őszintén remélem, hogy az új énekes, Daniel Priegnitz is megállja a helyét és megtartja a harsogó black matal éneket.) Pablo hangja mellett ott vannak még a tengerként hullámzó melodikus kórusok is.



Ami igazán nagy pozitívumként hatott rám, az, hogy a banda nem erőlteti a tipikus kalózos dzsemmelést. Nagyon sok ilyen banda kapcsán tetten érhetőek a fogadói atmoszférát megteremteni szándékozó, síppal, dobbal, nádi hegedűvel megbolondított dalok. Amivel nincs gond, csak a sokadik ilyen találkozásra, ez inkább már kínos rumpárlatként csapódik le, mintsem olyasféle csábító érzésre ösztönözne minket, hogy azonnal csatlakozzunk a részegen dalolászó matrózok társaságához. Tehát itt most nem a hagymásos bulizós-kalózós metalról van szó. Ezek a srácok, bizony komolyan veszik a kalózosdit és igyekeznek szépen felépített, folkos elemekkel megbolondított, izgalmas dalok formájába önteni ezt a pompás kaland-világot. Talán lehetnének a dalok egy kicsit komplexebbek és több váratlanabb részt is tehettek volna bele. Azonban jól működnek, és abszolút magával ragadnak a témák. A hangzással egyébként nincs gond, a megelőző két lemezhez képest érezhetően javult. A hangszerek jól tagoltak és az ének sem nyomja agyon a zenét. A hangzás lehetne egy kicsit vaskosabb de összességben teljesen elégedett vagyok azzal, ahogy szól a lemez.



Az ilyen jellegű muzsikáknál vékony a választó vonal az olcsó vásári giccs és a komoly, mély alkotás között. Természetesen itt nagyon dominál az ízlés és a befogadó képesség ténye. A The Privateer-nél ez jól működik. Egy igen kellemes és szórakoztató muzsikát sikerült felfedeznem a zenekarban. Szerintem pont ez a banda lényege, jó hangulat, a kikapcsolódás és hogy kiragadjon minket a szürke hétköznapokból egy tarka, bűvös kalandokkal teli világba. Talán úgy működik, ahogy egy látvány film, ha az ember nem oltja be magát előre a negatív szemlélettel, akkor nagyon élvezetes tud lenni. A banda érezhetően sokat fejlődött a megelőző két lemezhez képes, reméljük, hogy folytatják ezt a tendenciát, és még sok ilyen jó kiadvánnyal fogják megörvendeztetni a nagyérdeműt.