Egyre többen vagyunk ezen a szerencsétlen sárgolyón és manapság már abszolút nem számít ritkaságnak olyan bandákról írni, akik korábban hazájukra nem jellemző, sőt egy egész régiótól távol eső műfajjal próbálkoznak beszállni a kemény zenék világába. Egyes vonalak rajongóinak bármennyire is fáj, bizony nem csak északról jön remek melodikus death vagy black metal, egy-egy kiváló lemez bárhol felütheti a fejét, ahogy a sludge/southern/hc vonal sem kifejezetten egy amerikai kedvtelés. Ez utóbbiban tevékenykedik a svájci Buried Souls zenekar is immár 2010 óta, ráadásul a szolgalelket sejtető, meghunyászkodó másolás helyett egy valóban érdekes egyveleget kevertek ki rendőrségi helyszínelőket is kiakasztó, brutális konyhájukban. Köszönhető ez pont európai mivoltuknak, mert csak-csak belefért a ropogós és száraz alapvonal mellé az anyakontinens pikáns íze, ami időnként meglepő fordulatokat eredményez. Gondolok itt egy-egy felbukkanó blast beatre, angolos punk agymenésekre, amelyeket kitűnő érzékkel és aránnyal építettek be a The Crossing című bemutatkozó lemezük acélbeton szerkezetébe, ami azért egy példaképül szolgáló Crowbar, Eyehategod esetében nem túl gyakori.. A kissé könnyedre és nem túl bizalomgerjesztőre sikerült borító alá tehát épp elég tökösség szorult egy instant dühkitörés szimulálásához, ami egy nem túl erőltetett, kényelmes fél órás időkeretet is kapott. A banda ráadásul nem vall szégyent megvalósítás terén sem, mivel mindenki megkapja a maga pillanatait. Alex riffjei, változatos témái gyakran gördítik tovább a produkciót, egyértelműen húzó erő a bandában, de hasonló változatosságra képes Scorp a dobok mögött. Külön kiemelendő Mathieu éneke, aki bebarangolja az extrém vokalizálás majd minden skáláját, bár természetesen a dühös ordítás a legjellemzőbb a kiadványra. Ettől függetlenül hörög, időnként károg és mindezt igazán erőszakos, őszinte módon teszi. Egyetlen dolog, ami kissé zavaró, az Yann basszusgitárja, amit azért lehet bírálni, mert a keverés folyamán alul maradt, jelentős kakaótól megfosztva a végeredményt.
   A nem túl hosszú játékidőt kihasználandó a lemez a címadóval kezd, megadva a kezdőlökést egy stoner rigmusokra épülő, karcos dallal, aminek a végére egy műfajidegen, de tökéletesen beágyazott aprítást kapunk. Bíztató kezdés vállalható időkerettel, amit okosan visz tovább a Change Something, ahol thrash ütemek is előtűnnek, de többnyire a középtempós menetelés dominál. Mathieu kissé harsány, magas hangú ordítása már itt kezdett azonban egysíkúvá válni, de ezt szerencsésen megtöri a már említett módokon, időnként nem kis káoszt, valamint egy remek tételt összehozva. Ez az egyveleg lett talán a kiadvány legjobb dala, bár a színvonal szinte végig egységesnek mondható. Remek lüktetéssel nyit a Fraternity is, ami egyértelműen a New Orleans-i mesterek iszappakolásában érzi jól magát súlyos groove-ok közepette. Bitang nehéz tétel, kizárólag drót szakállal és saját készítésű chopperrel rendelkezők számára. A The Worthless keretein belül érkezik rá azonnal egy könnyítés, egy kis elszállás, némi füsteregetés. A kevés szöveggel rendelkező dal sem túl hosszú, így remekül illeszkedik az albumba és igazán törést sem okoz elvontabb megoldásaival. A Disgrace esetében ismét befeszülhetnek az izmok, southern rock úszik a levegőben és a Corrosion Of Conformity neve visszhangzik a dobhártyánkon. A Mind következik a sorban, ami a lemez leghúzósabb pillanataival kényeztet minket tempóváltásaival. Rövidsége ellenére én azért már unatkoztam rajta, mert visszatért a monoton kiabálás azon a bizonyos magas hangon és nem is igazán tudtam komolyan venni, még akkor sem, ha a dal vége gyakorlatilag átváltott death metalba. A More Advices is hozza a feelinget, de ugyanazokat a problémákat is fel tudja vonultatni, mint elődje. Az érezhető laposodást szerencsére stílusosan szakítják meg a lemezt záró Take My Flesh As Offering által, mely a leghosszabb tétel és minden identitászavara ellenére nagyon ütős lett. Ebben aztán kapunk mindent, amit a banda tagjai életükben hallottak, ötletesen összegyúrva!
   Nem egy friss kiadvány a The Crossing, de a fizika törvényeinek felhasználásával energiája anyaggá alakult és most került a polcomra. Az instant klasszikushoz válás nagy, emlékezetes pillanatai ugyan hiányoznak a lemezről, ami több ízben stílusgyakorlatnak tűnik , de furcsa, lórúgás szerű robbanásai kiemelik az átlagos produkciók közül, így alkalomadtán biztosan előkerül még. A hangzás is kiheréli valamennyire a végeredményt, nem elég dohos, súlyos, így a tényleges pusztítás helyett pusztán annak illúzióját kapjuk, de nem szabad elfelejteni, hogy ez egy debütálás, annak viszont kiváló, nemrég megjelent Worn Out EP-jük pedig egyértelműen kiküszöbölte ezt a problémát. A kiadványt természetesen bárki meghallgathatja a zenekar bandcamp oldalán.