Elmesélem Önöknek a Vrag zenéjével való nehéz ismerkedésem történetét. A pomóra kitett dallal nem nagyon tudtam mit kezdeni. Vontatottnak, nehézkesnek éreztem. De az is bennem volt, hogy létező tábora van ennek a fajta monoton black metalnak, szóval nem magával a művel van baj, hanem a szenzoraim állnak másfelé. Aztán amikor a Balázs a Neverheardtől feltette a felhőjébe a teljes .zip verzióját a lemeznek, és egészben sikerült meghallgassam, már változott a véleményem valamelyest.
A witcheres Neubauer Roland egyszemélyes hadseregének rohama a világ ellen ez a kiadvány, ami a célját tulajdonképpen tökéletesen eléri. Rengeteg split, demó és egy lemez után itt a második teljes anyag.


Jó a kontraszt a két első nóta között. Az idő fogságában lassú, epikus dallammenettel ballagó depresszív black metal, míg az ezt követő Gyűlöllek tényleg gyűlöl. Tempós dob és vészjósló gitársikálás. Az első 10-12 perc ezáltal szórakoztat, sőt, a második dal közepe - vége kimondottan izgalmas. Aztán jön a Reménytelenül, amiben tetszenek a tipikus depresszív black hangnemek, csak a tremolós gitár fárasztó már egy kicsit. Az ötödik percnél a dob duplázása feldobja egy kicsit az összképet viszont. Majd kipengetett gitárakkordok... Talán a szerző is érezte, hogy nem árt egy kis változatosság.
Majd ezek után jön a címadó Remete, amiben számomra tökéletesen nem történik semmi. Ez a dallamsor, ami ismételgetve van jó mondjuk felvezetőnek, átvezetőnek, de ilyen hosszban rendesen fárasztó, térkitöltő, időhúzó tényezőnek érzem. Aztán még a Lidércfény hozza ugyanezt, és túl is vagyunk a lemez nehéz pillanatain. A záró két és fél perces témázgatás ugyanis nagyon hangulatos.
Összefoglalva: a kazetta A oldalára kerültek a jobb dalok, a B oldalt viszont vérszegénynek érzem.

A hangzás rendben van, csak a szokásos problémám jön elő. A sztereó. Lassan mondjuk megszokom, hogy néha ezt is eszközként használják az alkotók. Sőt, nagy bandáknál is (Sólstafir) előjött az a jelenség, hogy a gitár középről szól. Tulajdonképpen meg lehet szokni. Dobszemplerből választanék még valami mackósabbat - dohosabbat, ez egy kicsit steril ide, de ha Rolandnak ez bejön, akkor ezt kell használni. Amúgy meg mit okoskodok itt össze-vissza, depressziós fekete fémet hallgatunk, halálra le! Az ének a megszokott black károgás, ami sokakat kiakaszt, nekem sosem volt bajom az ilyennel, most sincs.

Befordult blekkerek, akik a búskomorságban keresik a számításaikat, könnyen ráhangolódhatnak a Vrag idei művére. Vidámságok nyomokban sem tartalmazó, a műfaji kitételeknek teljesen eleget tevő, számomra viszont egy kicsit ingerszegény alkotás, aminek ennek ellenére néha vannak kiugró pillanatai. De hét év után, ennyi közreműködés és megjelent demó és split után többet kérek.