A leírtaknak megfelelően nyit az album a Long River című monumentális felvezetővel, melynek az elején megérkeznek a mentők az első beteghez. A középtempós prog metal sláger szerény, egyszerű megoldásokkal mutatkozik be, a végére pedig megérkeznek az extrémebb megoldások és a betegek kétségbeesése is. A jóval rövidebb Central Hospital már jóval depresszívebb, félig-meddig zongorás ballada néhány keményebb hanggal kombinálva. A Three Parchae lép először doom vizekre, valamint megvillantja operai jellegét az anyag lassú, baljóslatú dallamain keresztül. Alex hangja pont annyira szép és tiszta, hogy még ne váljon modorossá, kifejezetten a csúcsformában lévő While Heaven Wept lehetett példakép számukra, de ebből a dalból sem hiányzik a keménység, fokozatos építkezése, kórusokkal megoldott csúcspontja pedig nagyon erősre sikerült.

   Nyugalomba ringató, sírba fektető hangjai után óriási kontraszttal ront nekünk a Pain, ami konkrétan egy thrash/death aprítás, rengeteg agresszióval, időnként The Dillinger Escape Plant idéző tördelésekkel, szaggatott ritmusokkal. A fájdalommal együtt jár az irigység azok iránt, akik megúszták a kínokat, ezt testesíti meg az Envy, ami egy nagyon húzós, zsíros riffekkel megáldott power/doom menetelés, a második felében pedig progresszív csemege az arra kiéhezetteknek.

 

   A lemez talán legszebb dala következik a keményebb tételek után, a Me And God minden hangja kimunkált, az ének pedig olyan magasságokba emelkedik, amit a legnagyobbak is megirigyelhetnek. Nem kétséges tehát, hogy ez lett a kedvencem az egész kiadványon, amiről azonban továbbra is az a véleményem, hogy egészben fogyasztva juttathat minket a legtöbb élményhez. Alapvetően egy folyamatosan fejlődő, végkifejlet, csúcspont felé haladó tételről van szó a Me And God esetében, ami egy fantasztikus gitárszólóban teljesedik ki, miközben az beteg lélek kiált segítségért és egy új lehetőségért.
 

 

   Az elementáris erővel ható ballada után visszaülünk a prog vasútra, ahol a The Silent King keretein belül utazhatunk nemcsak a komplexebb zenei megoldások világába, de a retró billentyűknek köszönhetően a 70-es évekbe is. Az egyszerű, régimódi dalnak induló tétel azonban idővel darabjaira hullik, utolsó perceire pedig már a skizofrén hangulat is ráaggatható. Suttogások, mély depresszióval megáldott énektémák szegélyezik vele szemben az Insomnia című tételt, mely lassú doom menetelésben végződik egy finom szólóval karöltve. A Terminal Christ egy epikus doom szerzemény, ennek megfelelően súlyos riffekkel és szép énekkel, a második felében sok színpadias hangulatot árasztó kórussal és erősödő szimfonikus kísérettel. Gyakorlatilag ennek a dalnak a lezárása a puszta zongorabetétként funkcionáló, ugyanakkor nagyon kellemes Unchained Prometheus, melynek végén pár hanban már a ránk zuhanó hantokat és a lapát hangját hallhatjuk. A föld alatt pedig már nem vár ránk más, csak a Saudade nagyrészt instrumentális, Pink Floydra emlékeztető, valamelyest megnyugtató tétele, ami a megélt szenvedéseken túl egy jóval egyszerőbb, fájdalommentes világot ígér. 
    Számomra nagyon meglepő, hogy felülvizsgálatból is kevés született Európában erről a lemezről, miközben megjelenésekor hazájában az év metal lemezének választották és rengeteg pozitív kritikát írtak. Ezeken kívül egyetlen lehúzó cikket találtam róla, ahol egy német úriember gyakorlatilag neoklasszikus power metalként aposztrofálta a zenekar tevékenységét, nyomatékot adva annak, hogy fogalma sincs még csak a banda stílusáról sem, valamint annak, hogy mit várt volna el (így is 70%-ot kapott). Nem tudom, mennyire lehet hiánypótlás ez ennyi idő után, de ha szereted a progresszív metalt, a vastag billentyűszőnyeget és az extrém megoldásoktól sem riadsz vissza, mindenképp tégy próbát a lemezzel, mert egy igazán elfeledett gyöngyszem fog válni belőle előbb-utóbb. Érdekes hallgatnivaló a debütálás is, bár az jóval doomosabb és hiányzik Alex hangja, a Transcendental pedig kissé túl lett bonyolítva, az itteni megoldsok ott már túlzásnak hatnak. Valami most is készülődik a banda háza táján, egy két rövid hanganyag is felreppent már egy esetleges új lemezről, de ehhez még újabb évekre lehet szükség. 

 

Kiadó:

Die Hard Records

Stílus:

progresszív/power/doom

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2017. május 15., hétfő, 19:36

Facebook: