Imago Mortis
Vida: The Play Of Change (2002)


  A brazil Imago Mortis hazájának egyik igazi kincse, amely 1995-óta létezik, nemzetközi ismertségre ellenben nem sikerült szert tenniük. Köszönhető ez annak, hogy a zenekar igazi átjáróház, ami a zenészeket illeti, valamint a megjelenések számát is minimálisra sikerült belőni. Ez összesen három nagylemezt jelent, melyek közül az utolsó, Transcendental már több, mint tíz éve látott napvilágot. Az átjáróház jelleg annyira komolyan vehető, hogy az 1998-ban megjelent bemutatkozó, Images From The Shady Gallery lemezen hallható zenészek többsége már rég nem a zenekar tagjai, mára pedig legrégebbi tagnak a főnökké váló Alex Vorhees maradt, aki próbálja tovább vinni a múltban lefektetett alapokat. A sokféle zenész változatos háttere tökéletesen megjelent a lemezeken is, melyeknek eddigi csúcsa a másodikként megjelent Vida, The Play Of Change. Az órás játékidővel rendelkező koncept albumon öt zenész dolgozott és kapott teret elképzeléseinek, aminek a vége egy valódi progresszív metal opera, melyben tökéletes arányban elegyedik a power metal, thrash metal, progresszív metal és a klasszikus doom. A végeredmény hallatán nem is igazán tudok hasonló zenekart emlegetni, talán egyedül a Messiah Marcolinnal felálló Memento Mori tudta ilyen komplexitással tálalni a végzet hangjait. Összetettségben azonban a svédeken is túlmutatnak szimfonikus megoldásaikkal, a klasszikus Hammond orgona és zongora betétek folyamatos szerepeltetésével, a dalok összetett szerkezetével, változó hosszával, nem említve Alex operai énekhangját, mely időnként az extém vokalizálásig terjed. A dalok ez közös témakör köré épülnek fel, melynek a középpontja a Vida nevő, elképzelt halálos betegség, melynek terjedéséről, megállíthatatlanságáról fiktív naplóbejegyzések, történetek születtek. Ezek adják a szövegek alapját, melyek depresszív mivoltát mi sem tükrözheti jobban, mint az, hogy a Vida szó voltaképp az Életet takarja. Az áriák, kórusok, kemény doom metal riffek között folyamatosan felbukkanó zongora jelenléte az egyetlen, ami bizonyos, ezen kívül a legszebb tételben is belefuthatunk váratlan gyorsulásokba, vagy épp egy akusztikus merengésbe.
   A leírtaknak megfelelően nyit az album a Long River című monumentális felvezetővel, melynek az elején megérkeznek a mentők az első beteghez. A középtempós prog metal sláger szerény, egyszerű megoldásokkal mutatkozik be, a végére pedig megérkeznek az extrémebb megoldások és a betegek kétségbeesése is. A jóval rövidebb Central Hospital már jóval depresszívebb, félig-meddig zongorás ballada néhány keményebb hanggal kombinálva. A Three Parchae lép először doom vizekre, valamint megvillantja operai jellegét az anyag lassú, baljóslatú dallamain keresztül. Alex hangja pont annyira szép és tiszta, hogy még ne váljon modorossá, kifejezetten a csúcsformában lévő While Heaven Wept lehetett példakép számukra, de ebből a dalból sem hiányzik a keménység, fokozatos építkezése, kórusokkal megoldott csúcspontja pedig nagyon erősre sikerült.


   Nyugalomba ringató, sírba fektető hangjai után óriási kontraszttal ront nekünk a Pain, ami konkrétan egy thrash/death aprítás, rengeteg agresszióval, időnként The Dillinger Escape Plant idéző tördelésekkel, szaggatott ritmusokkal. A fájdalommal együtt jár az irigység azok iránt, akik megúszták a kínokat, ezt testesíti meg az Envy, ami egy nagyon húzós, zsíros riffekkel megáldott power/doom menetelés, a második felében pedig progresszív csemege az arra kiéhezetteknek.

 
   A lemez talán legszebb dala következik a keményebb tételek után, a Me And God minden hangja kimunkált, az ének pedig olyan magasságokba emelkedik, amit a legnagyobbak is megirigyelhetnek. Nem kétséges tehát, hogy ez lett a kedvencem az egész kiadványon, amiről azonban továbbra is az a véleményem, hogy egészben fogyasztva juttathat minket a legtöbb élményhez. Alapvetően egy folyamatosan fejlődő, végkifejlet, csúcspont felé haladó tételről van szó a Me And God esetében, ami egy fantasztikus gitárszólóban teljesedik ki, miközben az beteg lélek kiált segítségért és egy új lehetőségért.
 
 
   Az elementáris erővel ható ballada után visszaülünk a prog vasútra, ahol a The Silent King keretein belül utazhatunk nemcsak a komplexebb zenei megoldások világába, de a retró billentyűknek köszönhetően a 70-es évekbe is. Az egyszerű, régimódi dalnak induló tétel azonban idővel darabjaira hullik, utolsó perceire pedig már a skizofrén hangulat is ráaggatható. Suttogások, mély depresszióval megáldott énektémák szegélyezik vele szemben az Insomnia című tételt, mely lassú doom menetelésben végződik egy finom szólóval karöltve. A Terminal Christ egy epikus doom szerzemény, ennek megfelelően súlyos riffekkel és szép énekkel, a második felében sok színpadias hangulatot árasztó kórussal és erősödő szimfonikus kísérettel. Gyakorlatilag ennek a dalnak a lezárása a puszta zongorabetétként funkcionáló, ugyanakkor nagyon kellemes Unchained Prometheus, melynek végén pár hanban már a ránk zuhanó hantokat és a lapát hangját hallhatjuk. A föld alatt pedig már nem vár ránk más, csak a Saudade nagyrészt instrumentális, Pink Floydra emlékeztető, valamelyest megnyugtató tétele, ami a megélt szenvedéseken túl egy jóval egyszerőbb, fájdalommentes világot ígér. 
    Számomra nagyon meglepő, hogy felülvizsgálatból is kevés született Európában erről a lemezről, miközben megjelenésekor hazájában az év metal lemezének választották és rengeteg pozitív kritikát írtak. Ezeken kívül egyetlen lehúzó cikket találtam róla, ahol egy német úriember gyakorlatilag neoklasszikus power metalként aposztrofálta a zenekar tevékenységét, nyomatékot adva annak, hogy fogalma sincs még csak a banda stílusáról sem, valamint annak, hogy mit várt volna el (így is 70%-ot kapott). Nem tudom, mennyire lehet hiánypótlás ez ennyi idő után, de ha szereted a progresszív metalt, a vastag billentyűszőnyeget és az extrém megoldásoktól sem riadsz vissza, mindenképp tégy próbát a lemezzel, mert egy igazán elfeledett gyöngyszem fog válni belőle előbb-utóbb. Érdekes hallgatnivaló a debütálás is, bár az jóval doomosabb és hiányzik Alex hangja, a Transcendental pedig kissé túl lett bonyolítva, az itteni megoldsok ott már túlzásnak hatnak. Valami most is készülődik a banda háza táján, egy két rövid hanganyag is felreppent már egy esetleges új lemezről, de ehhez még újabb évekre lehet szükség. 
 
Imago_Mortis_Vida_The_Play_Of_Change_2002
Kiadó:
Stílus:
progresszív/power/doom
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Átlagos
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Long River (7:02)
2.Central Hospital (3:10)
3.Three Parchae (6:40)
4.Pain (3:33)
5.Envy (5:53)
6.Me And God (7:08)
7.The Silent King (5:20)
8.Insomnia (6:49)
9.Terminal Christ (6:05)
10.Unchained Prometheus (3:01)
11.Saudade (6:03)
Írta:
boymester
2017. május 15., hétfő, 19:36
Facebook:
Needless - Heresy (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 14., vasárnap, 13:12
Crypt Sermon - The Ruins Of Fading Light (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 12., péntek, 09:23
Space God Ritual - The Unknown Wants You Dead! (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Ethir Anduin - Loneliness of My Life (2018)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.051 seconds to render