InFinite (2017)


Még négy év sem telt el a Now What?! óta és itt a veterán, legendás csapat új, és valószínűleg utolsó albuma. Ami egyben a Deep Purple 20. kinyilatkoztatása.
Bár a turnéjuk „The long goodbye tour” néven fut, és a dalok szövegeiben is akadnak utalások arra vonatkozóan, hogy tényleg le fogják zárni a banda történetét, a lemezcím és a borító akár még az ellenkezőjét is sugallhatja. Persze pár éven belül kiderül, hogy valóban az InFinite jelentette-e a végszót Gillanék számára.
Mindenesetre nekem tetszik ez a 10 számos, bő háromnegyed órás kiadvány. Mondjuk kicsit kevésbé, mint az előző opusz, de ha tényleg ez a végszó, akkor én mindenképp méltó búcsúnak tartom.



Az elsőként nyilvánosságra hozott Time for Bedlam nyitja a lemezt és nekem kifejezetten bejön, ahogy Gillan torzított narrációja/éneke foglalja keretbe a nótát. A vocoder-es megoldás kapcsán a Threshold ugrott be, az utolsó két korongjukon ők is pakoltak ilyet Wilson hangjára. Persze a dal hozza a tipikus DP-ös zakatolást, és a jó vastag szinti/Hammond-szőnyeget. A Hip Boots egyszerűbb, rock'n'rollos, enyhén blues-os lüktetése, húzása is baró, még Gillan "óójjjéééézése” is simán odaillő. Dögös kis dal!
Az All I Got Is You kezdése, Ian Paice minimál, de feelinges dobjátéka, majd a többiek becsatlakozása, aztán Gillan énektémája szintén pazar, a refrénben viszont még Dire Straits-es ízeket is fölfedezni vélek. Egyébként elmondható, hogy refrének tekintetében nem annyira erős az InFinite, a verzék ellenben ülnek!



Személyes kedvencem a The Surprising, ami akár a laikusoknak valóban meglepetésként is hathatna, miszerint miként képesek ezek a 70 év körüli átlagéletkorú csókák ekkora hatalmas nótát írni. A nyitány egyértelműen a hőskort idézi, Gillan csodásan, szívbe-lélekbe markolóan énekel. A szerzemény csak versszakokból áll, refrénje nincs, mégis hibátlan. A progos középrész is okés. Nyilván nem egy újabb Child in Time, de engem minden egyes hallgatáskor megérint. Emiatt az egy dal miatt érdemes volt kiadni az InFinite-et!
Gillan bátyótól senki se várjon magas hangokat, sikolyokat, érthető módon 72 évesen már inkább a középtartományban érzi magát biztonságban. Azért a Get Me Outta Here-ben megereszt két röpke sikolyt! :)


A lemez második felét gyengébbnek érzem, a standard verziót záró The Doors feldolgozás helyett szívesebben vettem volna egy friss, saját dalt. Ráadásul elég öreguras lett (mondjuk milyen legyen, tinédzseres? :P) a Roadhouse Blues.
Steve Morse a komplett lemezt nézve visszafogottabban penget önmagához képest, de én nem bánom, hogy nem szólózza szét a számokat. Don Airey viszont kiéli ezúttal is rendesen billentyűnyomkodási kényszerét!
A hangzás sem tökéletes, kicsit erőtlen, de azért bőven élvezhető.

Egy úttörő banda (valószínűleg) útjának végéhez ért. Az InFinite közel sem számít pályafutásuk legsikerültebb albumai közé, de kis jóindulattal és stílszerűen adok rá egy (fektetett) nyolcast.


 
Deep_Purple_InFinite_2017
Kiadó:
Stílus:
Hard rock
Értékelés:
 
Pont
: 8 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Time for Bedlam (04:34)
2.Hip Boots (03:23)
3.All I Got Is You (04:42)
4.One Night in Vegas (03:23)
5.Get Me Outta Here (03:58)
6.The Surprising (05:57)
7.Johnny's Band (03:51)
8.On Top of the World (04:01)
9.Birds of Prey (05:47)
10.Roadhouse Blues (The Doors cover) (06:00)
Írta:
oldboy
2017. május 13., szombat, 17:28
Facebook:
Dina Ivory 2017. május 15., hétfő, 08:17
Dina Ivory
Csatlakozott:
2015. augusztus 6.
Hozzászólások: 1312
Én is meghallgattam az albumot,respect nekik,hogy még tolják az öregek,de ennyi....Javarészt egyetértek a kritikáddal.
boymester 2017. május 13., szombat, 19:38
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3983
Hangulatos lemez,megilleti őket a tisztelet, viszont, mivel a legnagyobbnak tartottam a géniuszok közt is, hiányzik John Lord. Őt mindig frissnek éreztem.
--
Youtube csatorna
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.043 seconds to render