Vannak azok a műsorok, amikben a "megcsináljuk önök helyett, hogy önöknek már ne kelljen" téma megy. Tudják, amilyen a Pedig jó ötletnek tűnt a NatGeo-n Richard Hammonddal. Vagy a Jackass, akik a népjólétnek dolgoznak, hiszen biztos mindenkinek jutott már eszébe fingot gyújtani, vagy hasonló rettentően veszélyes dolog... A Jackass megcsinálja azt is, amire már régóta kíváncsiak vagyunk, de még nem volt merszünk... Számomra ez a zenében a P.F.A. Az élő előadásaik inkább performanszok (bár még egyen sem voltam), a fotók alapján üde kis összejövetelek...
A Facebook oldaluk alapján egy jól összeszokott társaság ők, akik minden bizonnyal fél szavakból értik már egymást.
A 11 éve alakult P.F.A. tulajdonképpen egy baráti kör, nem az a fajta zenekar, ami hirdetések alapján összevadászott vagy "mindenképp zenélni akarok valahol" felfogású exibicionista arcok gyülekezőhelye.


Amit manapság hiányolok sok csapatnál az pont a csapatszellem, a bajtársiasság, aminek az egyik pillére rendszerint a közös történelem kellene legyen. Természetesen nem azt mondom, hogy csak az az együttes lehet hiteles, amelyikben egyetlen tagcsere sem volt, hiszen létezik a tagság megszilárdulása jelenség a bandázásnál...

Nem tudom, hogy a jelen cikk tárgyát képező Dumpster of Reality hányadik lemezük, de a Bandcamp oldalukon 2009. óta összesen kilenc megjelenés van fent (Áron - basszgitár / ének - most mondja épp, hogy legyen a kilencedik). Én az A Cloud Of Fat Insects-sel léptem be (az pont nincs fent) a vizslatásukba, és azóta is figyelem őket. Az egy próbatermi improvizáció volt, ami tartalmaz pár megírt dalt is, ahhoz képest sokkal összeszedettebb már a csapat. Ez jó is, rossz is, hiszen diszkrét dalokként értelmezhetőbb a zenéjük, viszont a vadság, őserő és a meglepetés egy kicsit borul ezzel.
Személyes szubjektív véleményemet belevíve az irásba, számomra izgalmasabb mindig egy impró, mint a tervezés, igaz ha egy banda koncertekre épülő muzsikát játszik - és tulajdonképpen a P.F.A. is ilyen - szerencsésebb, ha megírt nóták is jelennek meg tőlük időről - időre.

Nem egy hosszú anyagról van szó ismét, a szokásos 10 perc alatti punk tornádó söpör... A felvezető NOT GENERAL ZOD például 33 másodperc. Ez után jön az ultra hosszú PUSSY-FART-ANARCHY (több, mint 2 perces!!!), amire elkészült a veszprémiek első igazi videoklipje is. Ha létezik olyan szülemény a rock-metal világban, amit totálisan felesleges részletekre bontani, az egy P.F.A. lemez. Eleve rendre rövid a játékidő, itt nem lehet hosszú oldalakat papírra vetni. Ehelyett egyet javaslok: Nyomják be a lejátszót, és csapassák le az anyagot jó hangosan.

Hová fejlődött a banda 11 év alatt... Nem mindegy? Hangzásban mindenképp fejlődtek, ami számomra csak félig szokott öröm lenni. Itt azért rendben van a megszólalás, korántsem nevezhető a túlpolírozottnak. Pallagi Atesz egész jól kever mára, sőt, kimondottan élvezem az általa összerakott lemezeket, és Boros, a dobos is kifejtette, hogy a hangzásukban oroszlánrészt vállal Atesz.
Szóval igazából mindegy, hogy ezen felül mit lehet itt fejlődésnek nevezni. Vagy hogy kell-e fejlődni. A mondanivaló általában súlyos a srácoknál, az előadásmód bohém, és méregerővel jön át az ösztönösség, lazaság, és a mindenbe beleszarás.

Aki szeretné magához ölelni fizikai verzióban is ezt a kiváló punklemezt, az az El Bastardo nevű kis budapesti kiadó kazettakiadványán keresztül teheti ezt meg.