Kedves szerkesztő és firkász társaim immár túlvannak egy Mayhem koncerten, amiről készülnek a beszámolók, csiszolódnak a vélemények és gondolom hamarosan napvilágra is kerülnek. Ezúton ragadnám meg az alkalmat, hogy én is kivehessem a részem a nemrég lezajlott black metal ünnepből, méghozzá a talán legkevésbé ismeretes fellépő új lemezének vizsgálatával. Az igazsághoz az is hozzátartozik, ha nincs koncert, ez az írás akkor is megszületett volna, mivel az immáron komoly hagyományokkal rendelkező, mégis folyamatosan változó cseh Inferno zenekar új lemeze simán meggyőzött arról, hogy nem mehetek el mellettük szó nélkül. Itt van tehát egy zenekar, mely gyakorlatilag 1995 óta bombázza a fémközösséget demóival, EP-ivel, nagylemezeivel és tömérdek split anyagával, melyeken többek között olyan nevekkel törték a kenyeret, mint a Maniac Butcher, Sezarbil, Tundra, Sekhmet, vagy épp a hazai illetőségű Fagyhamu. Az underground kapcsolatok pókhálószerű ábrázatának közepén csücsült az Inferno. Mindeközben az egyedüli őstag, az énekért felelős Adramelech mellett szintén megfordult a kelet-európai black hadszíntér színe-java, hogy biztosítsák a projekt folyamatosnak tekinthető fejlődését, amit valóban lépésről lépésre produkált. Ennek az eredménye a frissen megjelent Gnosis Kardias, ami az eddigi tendenciát figyelembe véve lehet, hogy még messze nem a csúcsteljesítménye a zenekarnak. A végeredményre nemcsak a mai trendek és a végeláthatatlan, gyakran minőségben is maximum az átlag felé konvergáló black metal áradat van tehát hatással, hanem több, mint húsz év minden fontos zenei eseménye, valamint a tagadhatatlanul kiérződő, életre szóló elhivatottság. Az album megértéséhez, átéléséhez azoknak fűződik a legtöbb reménye, akik az évtizedek folyamán megfordultak a koncerteken, figyelték, ugyanakkor elfogadták a változás szeleit, ami oda juttatta az Inferno legénységét, hogy immáron hetedig nagylemezével büszkélkedhessen. Az évek és a rutin vastag pecséttel ellátott borítékban postázta a dalokat az alkotók idegsejtjeinek, akik magabiztosan, remegés nélkül tervezték meg a kiadvány tételeit, gondolva a régmúlt időkre, a finom, de messze nem hivalkodó megoldásokra, a sötét varázslatok, a mágia folyamatos szerepeltetésére, hogy igazán profi, minden dalában hatásos szerzemények kerekedhessenek a lélek legmélyebb bugyraiból.
    Tökölés nélkül andalít el például a papíron össze nem egyeztethető, a hangok folyamában mégis természetesen egymásba kapaszkodó hangulataival a nyitó The Innermost Disillusion. Sámáni, lassú gitárhangok, közben őrült darálás és a háttérből, valahonnan nagyon távolról egy démon morgása, suttogása jellemzi az egész dalt, aminek váratlan tempóváltása és abszolút mágiába hajlása aztán végképp elvarázsol. Hasonló időkerettel, érezhetően a változatosságra törekvő dalszerkezettel a folytatás sem marad kevésbé hálátlan, ha rászánjuk az időnket, Adramelech narratívája, úgymond tiszta hangja is csak hozzátesz a hangulathoz, mintsem populárissá, gagyivá változtatná az anyagot. Ebben a dalban is az okosan egymásra épített harmóniák viszik a prímet, itt nincs önálló virgázás, csapongó zenészi teljesítmény, a gépezet egyként lélegzik nagyokat a rituálék során felszabaduló kénes gázokból. Ugyanazokból a hangfoszlányokból építkezik szép lassan az Upheaval Of Silence is, mint elődei, megkeverve a kártyákat viszont ismét teljesen újnak, mégis az összképbe passzolónak hat. A fura címmel rendelkező Ω > 1 (Oscillation in Timelessness) közepe táján éreztem először, hogy vissza-vissza térő elemeket kapok és cél nélkül bolyongok a zenekar ködös világában, ebből az állapotból rántott ki és temetett maga alá az album leghosszabb dala, a Gate-eye Of Fractal Spiral. Szerelem első hallásra, mondhatni, mert először éreztem azt, hogy egy szerzemény tart valahová, valódi céllal rendelkezik. Szó se róla, eddig is nagyszerű dalokat kapott a nagyérdemű, de a gyakran csúcspont nélküli, pusztán önmagukban szórakoztató tételek után itt voltam képes elfeledni a rutint, a csípőből tüzelést, mert ez a dal kétség nélkül méltó egy ilyen nagy múltú zenekarhoz. Olyan varázslat, ami képes lehetett felállítani a szőrt a legeltökéltebben tiltakozó koncertlátogatók karján is még jóval a várva várt kult banda előtt. A Gate-eye Of Fractal Spiral tökéletes finom alapok után, kemény kőtömbök felállításával állít fel egy black metal templomot, aminek kupolájára a dal végén található elmebaj teszi fel a fekete lobogót okkultista jelképeivel. Az egész albumra jellemző egyébként, hogy rejtett értékeket, megoldásokat hordoz magában, amit nem lehet feltétlenül elsőre felfedezni, de itt minden nagyon jól működött. A produkciót végezetül egy rövid, sejtelmes hangcsokor zárja Orison For The Baneful Serpent címmel, ami inkább hagyta bennem a befejezetlenség érzését, mintsem egy tökéletes lezárásét. Pont kezdett minden összeállni, elindulni valami megnevezhetetlen nagyság felé, erre egy sorozatok évadjának zárásánál előforduló, megválaszolatlan kérdések közé vezető darabbal búcsúznak, fenntartva természetesen a folytatás lehetőségét. 
    Az Inferno megcsinálta, hetedszerre is tudott fejlődni, tovább lépni, saját hangot kialakítani és megtartani, de mindezt olyan profizmussal, ami sajnos messze maga mögött hagyja a váratlanság, zsigerből fakadó zsenialitás lehetőségének még a szikráját is. A lemezt egy közös hangulat, egy dalok felett álló erő tartja össze, ugyanakkor egységes remekműről már nem beszélhetünk az esetükben. A Gnosis Kardias ezzel együtt egy bőven szerethető, minőségi megoldásokat tartalmazó dalcsokor, amire nem nagyon lehet panaszunk.