Az Ulver a kötetlen művészi önkifejezés szinonimája, és ezzel nem mondtam semmi újdonságot. Kíváncsi lennék, van-e egyáltalán olyan Ulver rajongó, aki a zenekar minden lemezéhez szorosan kötődni tud. A korai mesterműveken kívül, én legutóbb a Messe I.X-VI.X című lemezzel voltam közelibb viszonyban, de igazából az utolsó olyan album, amely valóban levett a lábamról, és amelyet több mint kétszázszor (!) meghallgattam, az a Childhood’s End volt. Az a CD jelenleg is az egyik leggyakoribb vendég a lejátszómban, szó szerint megunhatatlan. Ám az ATGCLVLSSCAP című lemez sosem talált utat hozzám, a Riverhead filmhez készített soundtrack pedig csupán a filmmel együtt érvényesül, külön hallgatva nem köt le, bár a filmzenék engem sosem érdekeltek igazán.


Az érdekes dolog az, hogy mindez egyáltalán nem jelent semmit. Általában, ha egy zenekar egymás után két olyan lemezt is kihoz, amely nem nyeri el az ember tetszését, hajlamos megbélyegezni a bandát, lemondóan nyilatkozni róla, azt feltételezni, hogy elfogyott a puskapor. Már megszokhattuk, hogy az Ulver esete ettől merőben eltér. Az Ulvert állandóan szemmel kell tartani, mert sosem tudja az ember, mikor jelentkeznek olyan művel, amely ismét gyökerestül felforgatja a mindennapjait.

A Julius Caesar meggyilkolásáról szóló konceptalbummal velem pontosan ez történt. Amióta csak meghallottam, minden nap lemegy legalább egyszer, de inkább többször. Kristoffer „Garm” Rygg zenekara újabb mágikus hangulatú és horderejű albumot tett le az asztalra, amelyet leginkább a Childhood’s End-hez tudnék hasonlítani. Akkor elfeledett előadók feldolgozásait tárták elénk, most azonban saját dalokkal idézik fel a 80-as évek synthpop világát, mindezt persze nagyon is friss, mai formában, kristálytiszta, mégis éteri hangzással.


A lemezt hallgatva számos gyerekkoromból ismert zenekar képe libbent meg a szemem előtt, elsőként azonnal a Depeche Mode, majd egymást követték mindazok a zenekarok, amelyek elől anno a metal felé menekültem, hisz a kemény zenék soha addig nem hallott izgalmakkal, újdonsággal, frissességgel árasztottak el – és teszik ezt a mai napig, teszem hozzá. Manapság azonban már ott tartunk, hogy keménységben és brutalitásban minden szintet megjártunk, sőt, annyi féle extrém formáció létezik, hogy a menekülés ma már inkább a dallamok, a zenében újfent felbukkanó tiszta szépség irányába történik. Nincs lázadás, nincs már viszály sem, a külsőségek összemosódtak, nem maradt más hátra, mint a zene, amelyet mai távlatból már én is másképpen értékelek. Így kerültek A-ha és Duran Duran dalok a látóterembe. Igazi eufória rádöbbenni, milyen szép zenék is ezek, és mennyire hasonlítanak stílusban az Ulver aktuális lemezéhez, akik mellesleg valaha nyers black metalt is játszottak. Rá kell jönni, hogy a minőség és a zene vonzereje korlátokon kívüli fogalmak, ahogy az őszinte alkotói erő és az ihletettség is. Erre perdöntő bizonyíték a The Assassination of Julius Caesar és az Ulver nevű jelenség.



Az ulveri szál a synthpop dalokban is vízjelként bizonyítja eredetiségét. A zenekar gondolkodásmódja és ösztönös alkotói szelleme illékony, megfoghatatlan réteggel borítja be minden albumát, amely céltudatossá, hitelessé teszi az adott művet, stílustól függetlenül. Ezúttal éppen a céltábla közepébe talált az Ulver nyílvesszője, hiszen az album minden mozzanata lenyűgöző szépségű. A dalok lüktetése, a hangszínek, a lúdbőrös váltások, a leheletfinom megoldások és főleg Garm énekdallamai autentikus, magától lélegző szerzeményekké duzzadnak, és eszményi, egyenesen pazar élményt nyújtanak.

Garm hangja számomra a legkedvesebb énekhangok egyike, ezért egy kimondottan vokálcentrikus Ulver lemeznél nagyobb örömhír nem is kell. A Nemoralia fenséges dallamaitól már az első pillanatokban padlót fogtam. Amikor Garm a „Nero lights up the night” sort énekli, az ember úgy érzi, felemelkedik a földtől egy arasznyira. Énekének légiessége és lágysága egyszerűen varázslatos! A Rolling Stone című dalban már nem egyedül énekel, Rikke Normann és Sisi Sumbundu néven két női hangot is hallhatunk. Utóbbi az 1969 című dalban is hallatja a hangját. A Rolling Stone gyönyörű refrénjét szintén lehetetlen elfelejteni, de a Southern Gothic vokáltémáit is ide sorolhatnám, azok sem kevésbé káprázatosak. A második tétel végén aztán elszabadul az elektronika, és pár percre őrült jazzes kavalkád veszi kezdetét, amelyben Nik Turner szaxofonja is jól hallható. 



Néhol bódítóan lassú, pszichedelikusan mámorító a zenei alap, máskor pulzáló, eleven, szívet megdobbantó tempóra váltanak. Mindkettőre jó példa a So Falls the World című tétel. Az Angelus Novusról pedig azt hinné az ember, hogy egy Angelo Badalamenti (Twin Peaks…stb.) kompozíció veszi kezdetét. A záró tétel a korong többi részével ellentétben sokkal sötétebb, befelé fordulóbb és kevésbé dallamos is. Garm mély hangú narrációja, a nyugtalanító hangulatot sugárzó elektronika a korábbról ismert elektro/ambient oldaláról mutatja az Ulvert, a végére aztán különféle dallamok, zajok is bekúsznak, visszajön a háttérbe a lüktető basszus, a szaxofon, hogy aztán egy kissé zord, de hangulatos avantgárd/new wave szerzeménnyé terebélyesedjen a dal.

Az albumon átívelő történetet is ki kell emelnem, hiszen a szövegek tudatában még inkább kidomborodik a lemez drámaisága és annak páratlan mélysége. Gyönyörű ajándék ez a lemez minden érett zenekedvelőnek. Csak járni kell az esti fényekben úszó várost, és engedni, hogy az Ulver új lemeze hasson az emberre. Megnyílnak bizonyos érzékszervek, amelyek friss lélegzetvételként fogadják be azt az örömforrást, amely mellett minden nap elhaladunk, de csak ritkán vesszük észre.