A Mastodon mára elérte a kult státuszt és ha a jövőben botrányosan gyenge lemezekkel jelentkeznének, akkor is megmaradnának sokak kedvenceinek. Én szinte a kezdetektől fogva nyomon követem őket, figyelem zenei fejlődésüket, szocializációjukat. Ahogy a zabolátlan, zsigeri technikás sludge metalt egyre inkább kezdte fölváltani a progos, olykor space-es, pszichedelikus attitűd. A muzsikában és az énekben is egyre több dallammal kezdtek el operálni, de a súly sosem veszett ki zenéjükből.
A korai korszak rajongói talán elfordultak tőlük a harmadik, vagy inkább negyedik korong környékén, viszont gyanítom többen csak azután kattantak rá a zenekarra.
Természetesen a Mastodon megítélése sem egyértelműen pozitív, amit jól mutat a Metal Archives adatbázisa. Az eddig megjelent 6 albumuk tetszési indexe a 75 és 80% között mozog. Tegnapelőtt hivatalosan is napvilágot látott friss, 7. opuszuk, az Emperor of Sand. Amit az online fémenciklopédián már egy ember meg is kritizált. 85 százalékosra taksálta, így per pillanat ez a legjobb eredményt elért albumuk. Persze ez csöppet sem mérvadó, nyilván hamarosan sorra jönnek az újabb recenziók, és ez a százalék is változni fog.
Hogy milyen irányba?
Nem tudnám megtippelni.

Nálam mindenesetre betalált ez a nem épp vidám tematikájú, koncepciózus dalcsokor. Bár őszintén szólva az elsőként nyilvánosságra hozott Sultan’ Curse eléggé rutinmunkának tűnt. Tipikus Mastodon szerzemény, gondoltam magamban, semmi extra. Több fülelést követően persze elkezdett működni, az egész lemez ismeretében pedig ideális kezdésnek bizonyul. Viszont a Show Yourself rögtön elkapott!



Egyértelműen a csapat eddigi pályafutásának legpopulárisabb, legslágeresebb darabja, Mastodon mércével mérve szimplának, egyszerűnek is mondható. Egyúttal bátor húzás, meglepő, atipikus. Hatalmas nóta! Brann Dailor sem üti szanaszét, a dobtémák sem követhetetlenek, a maga puritán dallamvezetésével a dal olyan, mint a ’60-as, ’70-es évek bandáinak slágerei. Brann játéka a továbbiakban jóval sűrűbbé, technikásabbá válik, tehát nem hazudtolja meg önmagát. Ráadásul egyre gyakrabban veszi ki a dalolászásból is a részét. A szememben emiatt is hatalmas banda a "Maszti”, mert három egyenrangú, jellegzetes orgánummal, dallamvilággal rendelkező énekesük is van. Troy, Brann és Brent. Bill pedig a háttérvokalizálásból veszi ki a részét.
Egyik kedvenc tételem a nyomasztó hangulatú, parádés refrénnel megtámogatott Steambreather. Na, ehhez fogható nótákat csakis a legnagyobbak képesek írni!
A Roots Remain kicsit tényleg „vissza a gyökerekhez” jellegű, lévén a korai idők zúzása, bömbölős vadulása is megtalálható benne az újabb ízekkel egyetemben. A refrénje ennek a számnak is 100 pontos!
A zárás sem piskóta, azzal a gitárszólóval, majd a zongora hangjaival.
A Word to the Wise refrénjére az emelkedett a legmegfelelőbb jelző.
Már-már himnikus.
Az Ancient Kingdom inkább a verzékkel hódit, a Clandestiny viszont úgy zseniális, ahogy van! A középrész space-es intermezzója kapcsán még az Omega űrkorszakos dalai is beugranak, de a Hail Spirit Noir szintén adja magát.
A lemez legvadabb tétele a Scorpion Breath, aminek egyes részeit egy turbósított Crowbar is felnyomhatta volna.
A Jaguar God című monstrummal zárul az Emperor of Sand. Az akusztikus kezdés, a "nyikorgós” effekt, majd a zongora belépése sem semmi, majd egy elszállós, pszichedelikus utazássá alakul a szerzemény. Hogy aztán 3:17-nél bedobjanak egy masszív riffet. A háttérben a szintetizátorral is frankó dolgokat művel Troy, fejhallgatóval tesztelve még jobban előjönnek ezek a finomságok! A begyorsulásnál Dailor masszív játéka, felütései élmény számba mennek! A kegyelemdöfést a végére elhelyezett gitárszóló adja, és az alatta hallható zongorafutam. Csodaszép!


Végül a Homok Császára az arcunkba röhög, a gitár még pár másodpercig gerjed, aztán az erősítő kikapcsol és csönd lesz.
Mi pedig megsemmisülünk.
Mint ahogyan előbb-utóbb minden-és mindenki ezen a világon.

De addig is, még sok minőségi Mastodon lemezt kívánok magunknak!