Pÿlon
A Lament (2016)

    Be kell vallanom, az egyik kedvenc zenekarom a svájci illetőségű doom metal banda, a Pÿlon. Mindez annak ellenére, hogy nem kapcsolódik a nevükhöz teltházas koncert, legendás és megismételhetetlen lemez, sem pedig más zenekarból ismerős, mellékes megélhetést kereső gitárfejedelem. Egyszerűen megnyerő az, hogy underground bandaként, egy igencsak alulértékelt közegben folyamatosan, megbízhatóan képesek lemezt megjelentetni, méghozzá folyamatos fejlődés és időnként hullámzó, de bőven élvezhető minőség mellett. Külön madarat lehetett volna velem fogatni, amikor megtudtam, hogy az egyébként nagyszerű énekessel, Jordan Cutajarral készült kitérőjük után ismét a zenekar szellemi atyja, Matt Brand lett az új, A Lament címre keresztelt lemezük vokalistája. Ugyan nem volt rossz lemez a 2014-es Homo Homini Lupus, de elődeivel, mint a The Harrowing of Hell (erről korábban már írtam), Armoury Of God, vagy a Doom, sajnos nem tudta felvenni a versenyt, mert olyasmit veszített el, ami a zenekarnak szerves része, nélkülözhetetlen építő eleme, ez pedig Matt furcsa, minőséginek messze nem nevezhető, mégis bármikor felismerhető hangja. Ahogy a szavakat mikrofonba „sírja” súlyos riffjei közepette, az maga a Pÿlon. Az A Lamentben nem csak az ének tér vissza a régi kerékvágásba, hanem újra hallhatjuk a megfoghatatlanságot sugárzó, semmiben lebegő gitárhangzást, valamint az ideiglenesen kiveszett gótika, pszichedelia és progresszivitás is fel-felüti fejét a kiadványon úgy, ahogy azt legutóbb talán a Doom lemezen tapasztalhattuk még 2009-ben. 
    A lemezt ismét pofás külsőségek közepette kaptam kézhez, a borító ugyan egyszerű, mégis nagyon beszédes. A nyolc új szerzemény háromnegyed órás játékidő környékén mozog, ami nem könnyíti meg a hallgatók dolgát, mivel mégiscsak egy súlyos doom metal albumról van szó. Az utazás a legkorábban kiszivárogtatott dallal indul, ami talán a legslágeresebb tétel is egyben, ez a Cosmic Lizard. Szédületes utazás ez a csillagok között és remek bizonyíték arra, hogy dalszerzés területén minden rendben van. Külön kiemelendő a remek kórusok és refrén mellett Oliver Schneider gitáros szólója, aki most Matt mellett többször jutott szóhoz a szokásosnál.


    Epikusabb irányban haladunk tovább a Desolation Is Divine vonaglásába kapaszkodva, ami jóval tipikusabb Pÿlon dal az elődjénél. Régi jó szokásához híven a zenekar most sem volt rest néhány vendéget bevonni a munkálatokba, így kapott szerepet ebben a szerzeményben Damir Eskic gitáros, aki a svájci power metal veterán zenekarnak, a Gonoreasnak legfőbb húrpengetője. A bólogatásra ingerlő menetelést sikerült is felpezsdítenie egy-két kemény tekeréssel. Az eddig viszonylag lazának tekinthető albumot pillanatok alatt öltözteti pompázatos gyászba a The Day After The War, ahol az ének az úr és a szívhez szóló dallamok. A zenekar gitáros szekcióját Ian Arley (My Silent Wake) tehermentesíti az újpercek keményedése alól remek játékával, melyek tovább mélyítik az amúgy sem könnyed szerzeményt.


    Nem egyszerűsíti le a befogadást a Pantodynamos sem, ahol a lassú tempóhoz immár meglehetősen hosszú dal is tartozik, amit csak slágeres refrénje képes kiemelni a bánat mélységes mocsarából. Mindez ráadásul csak bemelegítés a lemez leghosszabb tétele, a Lazarus előtt, mert a közel 10 perces dal már csak az edzett doom rajongók kegyeire tart igényt. Matt szokás szerint sír, a gitárok sírnak, nekünk pedig nem marad más, csak a hidegrázás. Monumentális szólók és nehéz témák követik egymást a végtelenbe révedve, ahogy azt igazán csak ez a zenekar képes prezentálni. A rövidebb Fair Haven Of Thesterness sem hozza el a várva várt feloldozást senki számára, mivel ez a lemez talán legsötétebb, legdohosabb és legbetegebb dala skizofrén szólóival, amik mellett némi extrém vokalizálást is kapunk, természetesen mértékkel. A gyakorlatilag jelentéktelen, címadó lezárás előtt még megkapjuk a The Lone Ridert is, hogy a melankóliából felocsúdva ismét egy keményebb dal szerepelhessen a kiadványon, bár ennek tempója sem éri el az átlag metalos ingerküszöbét, abban biztos vagyok. Az elszállás és a melankólia győzedelmeskedik itt is a súlyosabbnak ígérkező gitárok mellett, biztosítva a zenekar rajongóit, hogy az irány változatlan és a banda céltudatosabb, mint valaha.
    Aki eddig már hallott valamit a zenekartól, az most sem fog csalódni, mert a svájciak epikus, tradícionális doom metalja ott van a legjobbak között ismeretlensége ellenére is. Az pedig sosem hátrány, mert a műfaj továbbra is ott virágzik, ahol fogant, egy feneketlen szakadék sötét hasadékában, távol a gyorsuló világtól és kapkodó ifjúságtól.


P_255_lon_A_Lament_2016
Kiadó:
Stílus:
epikus heavy/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Cosmik Lizard
2.Desolation Is Divine
3.The Day After The War
4.Pantodynamos
5.Lazarus
6.Fair Haven Of Thesterness
7.The Lone Rider
8.A Lament
Írta:
boymester
2017. február 7., kedd, 15:48
Facebook:
Crypt Sermon - The Ruins Of Fading Light (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 12., péntek, 09:23
Space God Ritual - The Unknown Wants You Dead! (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Ethir Anduin - Loneliness of My Life (2018)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Mangog - The Ghost in the Room ’EP (2019)
Kritika, Armand @ 2019. június 20., csütörtök, 14:24
Mammoth Weed Wizard Bastard - Yn Ol I Annwn (2019)
Kritika, boymester @ 2019. május 23., csütörtök, 22:55
Koncertek
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.06 seconds to render