The Grand Wall (2016)

     Nem tévedés, nem ámítás, a finn death/doom veteránok neve a magyar ördög szóból ered, aminek jelentését legalább nem kell részletesen taglalni. Mindehhez készített a 2005-ben indult banda egy sötét, gonosz logót és egy rakás baljóslatot keltő borítót a pályafutása alatt, aminek most az ötödik nagylemezéhez érkeztünk el. Meglepő ez a sok misztika, mivel a lemezek többsége gonoszság helyett sokkal inkább a melankóliás szirupba mártogatott formáját hordozza az általuk művelni kívánt műfajnak. A jelenleg öt tagot számláló zenekarban gyakran cserélődnek a szerepek, azonban két oszlopos tagja, alapítója a mai napig hajtja a szekeret.
    Valtteri Isometsä kezdetben dobolt, de az énekből és a gitárokból is kivette a részét, ha szükség volt rá, mindemellett igazán rutinos zenésznek számít. Mellette a szintén sokat próbált Aleksi Martikainen az állandó partner, aki kezdetben a billentyűkért is felelt, ma már csak a mélyről bugyogó torokhangját adja a produkcióhoz. Az évek és a tapasztalat tehát adott, hogy szinte menetrendszerűen érkező lappföldi doom metaljukkal magukhoz édesgessék a műfaj rajongóit, de ahogy a múltban sem, ez most sem sikerült teljes mértékben. Ennek legfőbb oka, hogy éppúgy képesek hatalmas opuszok, zseniális szerzemények megkomponálására, mint a teljesen átlagos töltelékdalokéra, a különbséget pedig senki nem láttatja meg velük, vagy nem is akarják látni. Ez a kettősség hatja át a The Grand Wallt is, ami messze nem nevezhető gyenge produkciónak, de a kötelező töltelékektől és áthallásoktól sem mentes. A zenekarral kapcsolatban a szokásos Paradise Lost, Anathema, My Dying Bride emlegetése mellett nem hanyagolható el a műfajt véleményem szerint megkoronázó Saturnus (Paradise Belongs To You) sem, vagy a modernebb October Tide, Novembers Doom vonal.
A műfaj színe-javát egybegyúrva próbál tehát érvényesülni az Ordog, ami a lemez első dalában sikerül is nekik. Az Open The Doors To Red kellemesen simogató hangokkal nyit, hogy a billentyűkkel szinte végig megtámogatott, keményebb riffre váltva megíndítsa a doom lavinát. A tiszta énekkel prezentált dallamok hatalmas hangulattal bírnak egyszerűségük ellenére is, amit a minőségi, bár nem túl változatos hörgés állandó megjelenése tesz még hatásosabbá. A dal második felére a melankólia és keserédesség hódítja meg a hangszórókat sok-sok billentyűvel és lassú álmodozással, ahogy azt elvárhatjuk.


    A Sundered kezdésénél a basszus a főnök és a dobok, hogy aztán egy klasszikus doom riffel tisztelegve a műfaj múltja előtt megindulhasson a sodrás. Ezek a tradicionális vonalra emlékeztető megoldások gyakran előfordulnak, mivel ez sem áll távol a zenekartól. Kevesen tudják, de indulásukkor inkább a hagyományosabb doom volt a céljuk, azonban minőségi énekes híján hörgéssel rögzített első demóik eldöntötték a sorsukat. A Sunderedben egyszerre érvényesül tehát a őserő és a modern keménység, de a kellemes gitárszóló és kavargó billentyűk ellenére is túlnyújtott, feleslegesen hosszú szerzemény lett belőle, ami némi nyírbálás után még emlékezetes is lehetett volna. Ezt követi az In The Looming Bitterness, ami egy heavy metalos meneteléssel nyakon öntött, sok billentyűvel megtámogatott, profin megírt dal lett. Nem elég mély, nem elég sötét egy ilyen névvel ellátott zenekar albumára, de mindenképp megsüvegelendő. A már emlegetett sablonszerzemények sorát bővíti a jóval lassabbra vett The Perfect Cut, ami ugyan birtokában van a megfelelő hangulatnak, mégis rettentően elcsépelt és unalmas dal lett bármiféle kapaszkodó nélkül. Miután megásták a saját sírjukat ezzel a produktummal, már a jóval élénkebb, a változatosság jegyében született Wings In Water sem jelent már nagyon visszautat számukra, mert a korábbi In The Looming Bitterness ugyanezzel a hangulattal köröket vert rá. Valamelyest a minőséghez való visszakanyarodást a záró és egyben címadó The Grand Wall tudja csak biztosítani számukra, ahol ismételten előkerül az album kezdése óta magára várató tisztább ének és a vele kéz a kézben járó melankóliával átitatott dallamok. A dal hossza megint nem indokolt, de ettől függetlenül több hasonló szerzeményt el tudtam volna képzelni a középtájon kifulladó kiadványon. Jóleső andalgása, már-már pszichedelikus mivolta tudatja velünk, hogy többre képes lenne a zenekar, de nekik ez így is megfelelt…
    A hangpróbás pontok ne riasszanak el szerintem senkit, aki szereti ezt a műfajt, mert bizony mi is hajlamosak vagyunk év végére belefáradni az ilyen kiadványok sokaságába, de minden sablonossága, minőségi ingadozása ellenére sem tartom rossznak az Ordog idei lemezét, bár egyértelműen ez a zenekar eddigi talán leggyengébb próbálkozása, ami ugye nem előrelépést jelent. A The Grand Wall egy profi, talán túlzottan is rutinnak vett megjelenés hatalmas pillanatokkal, amik aránytalanul lettek elosztva a műfaj kötelező szegmensei között. Jóval többet vártam volna tőle, így egy ponttal lejjebb is soroltam a hasonló stílusban mozgó, nemrég taglalt Mourners Lamenthez képest, pedig egy-két megoldással bőven verik a chilei zenekart. 


Ordog_The_Grand_Wall_2016
Kiadó:
Stílus:
death/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 7 / 10
 
Külalak
: Szép
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Open The Doors To Red
2.Sundered
3.In The Looming Bitterness
4.The Perfect Cut
5.Wings In Water
6.The Grand Wall
Írta:
boymester
2016. december 29., csütörtök, 12:43
Facebook:
Needless - Heresy (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 14., vasárnap, 13:12
Crypt Sermon - The Ruins Of Fading Light (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 12., péntek, 09:23
Space God Ritual - The Unknown Wants You Dead! (2019)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Ethir Anduin - Loneliness of My Life (2018)
Kritika, boymester @ 2019. július 3., szerda, 10:43
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.053 seconds to render