Elkezdtek szállingózni a szerkesztőségen belül a különböző infók az ilyenkor esedékes év végi toplistákról, amit mindenki saját szájíze alapján állít össze a 2016-os év legjobbjaiból, vagy amit annak vél. Ez adott lökést ennek a kritikának a megírásához, mert nemrég belefutottam egy lemezbe, amelyik félelmetes mocsokban tobzódva kívánkozik vissza minden egyes alkalommal a lejátszóba és minden bizonnyal fent lesz azon a listán. Ez a kiadvány az sydney-i illetőségű Convulsing nevű projekt bemutatkozása, az Errata, amit egyedül egy Brendan Sloan nevű fiatalember hozott össze. A korábban post-metal vizeken mozgolódó előadóról túl sok információt nem találtam, csak azt, hogy a lemezen minden hozzá kapcsolódik és a közösségi oldalán szeret fárasztó poénokat megosztani. Egyedül a rendkívül kifejező borítóhoz kérte Josh Skinner segítségét, hogy a felvonultatott elmebaj megfelelő hangulatú grafikával legyen ellátva. Brendan ugyanis egy olyan elidegenítő, rideg, disszonáns lemezt játszott fel az általa kedvelt stílusirányzatok mindegyikét belekalapálva a végeredménybe, ahogy arra csak egy korlátok, elvárások nélküli művész képes. Kapásból ott lebeg a post metalos hangulat az éterben, de ez csak a jéghegy csúcsa, mivel feltűnik a black metal, a progresszívitás, a legerősebb pedig az érzéketlen, húsba maró death metal. Tömény, lassabb pillanataiban ugyanúgy frusztrációt árasztó hangok sokaságát kapjuk komplett dalokká gyúrva, véleményem szerint hibátlanul.
    A nyitó Descend Beneath azonnal komolyságra ingerel, ahogy mély nyitó riffjei magas hangokkal kombinálva teremtik meg a skizofrén alaphangot, ezt a nyers hangzás pedig még fokozni is tudja. A lassú menetelés alatt Brendan mély hörgése kísér minket és közvetít gondolatokat végtelen belső magányról és sötétségről, ahol a fény és az élet magvai még hírből sem ismertek. Egy még kellemetlenebb, depresszívebb akusztikus betét után pedig beindul a gyötrelem és aprítás gépezete, jönnek a sikolyok. A legszebb az egészben, hogy a gyors dob alatt ugyanazok az erőteljes gitártémák is hallhatóak, amik korábban a dal elején már szerepeltek, de valahonnan távolról, egy másik dimenzióból visszhangzanak vissza, ahol a remény gondolata is alapvető bűnnek számít. Belső vívódás és gyűlölet kéz a kézben körmölte le a következő dalt is, amit Altered címmel találunk a lemezen. Egy könnyed gitározgatással indít, hogy csúnyán beledobhasson minket a létbizonytalanság és elhidegülés mélyvízébe. Kíméletlen death metal csemege lesz belőle egy olyan gitárszólóval, aminél hatásosabbat idén még nem hallottam, pedig nem kell hozzá extra ujjakkal rendelkezni. Hallgatás közben eszembe jutottak olyan nevek, mint a Gojira, Ulcerate, Gorguts, de ezeknek is főként a régebbi, jóval ösztönösebb lemezei. A Severed Hemispheres lett az abszolút favoritom a lemezen, olyan death témával nyit, ami egyszerre idézi meg a klasszikusokat, másrészt nagyon is modern. Mindezt félretéve, barátságunk akkor pecsételődött meg, amikor már első hallgatáskor, szinte ösztönszerűen nagyterpeszbe ugrasztott az utca kellős közepén (még jó, hogy hajnalban történt és nem egy túlzsúfolt tér közepén). Utána 7 perc merengéssel érkezik a Dis, jócskán magán viselve a post metalos vonulatot, de a death/doom éppúgy rányomta bélyegét, mint a halálfém. Sok elszállással ad esélyt valamelyest megpihenni, de megnyugodni semmiképp. Szükség is volt a lazításra, mert az Eleven Sigils súlyos zakatolása újfent kimozdít minket a komfortzónánkból. Instant sötétség, összeroppantó teher az, amit ezek a témák cipelnek a vállukon, a dal vége felé haladva pedig minden lépésért egyre jobban meg kell szenvedni. Az Invocat begyúló rakétái a bolygót is kibillentenék induláskor, úti céljuk pedig csakis egy feketelyuk lehet. Érdekesség, hogy ezt a dalt egy Porcupine Tree feldolgozás követi, természetesen alaposan átértelmezve, tökéletesen a lemezhez gyúrva. Az egész tortúrát pedig méltóképp zárja le a leghosszabb szerzemény, a Dragged, amit dronera emlékeztető, idegsejt facsaró gitárnyúzások avatnak az eddigieknél is depressziósabb tétellé.
    Azt hiszem, egy dolog világos lehet az írásból, ez nem egy bármikor, bárhol fogyasztható morcos metal kapszula. Nem, ilyet az orvos nem ír fel, még csak nem is javasol. Az Errata mélyre ás, gyomtalanít és frusztrál, de olyan szinten átmozgatja a bennünk rejlő érző lényt, amire ritkán van példa. Még csak egészben meghallgatni sem egyszerű mutatvány, de megadva neki a kellő távolságot és tiszteletet, amit emberkerülő elkövetőjével egyetemben kér, időnként érdemes elvonulni vele a világ elől, besötétíteni a szobát, kiüríteni az agyat és alámerülni a szélsőség szépségében. A lemezt apránként Brendan bandcamp oldalán lehet kóstolgatni.