Másfél év elteltével el is érkeztünk a temesvári Negură Bunget Erdély-trilógiájának második epizódjához. A tavalyi Tău a természet szépségeire helyezte a hangsúlyt, míg a Zi néven megjelent folytatás a természettel harmóniában élő egyszerű ember mindennapjait, szokásait, gondolatait foglalja dalokba. A lemez címe ismét kettős jelentéssel bír, akárcsak a tavalyi Tău lemez:

tău = hegyi tavacska, tengerszem / a tied
zi = nappal, nap (nem az égitest) / mondd, mondjad


A Tău kapcsán tavaly már leírtam, mennyire személyes jellegű számomra a Negură Bunget által jelenleg feldolgozott téma, és ez a szokásosnál nagyobb szubjektivitást eredményez. Nem tudom, milyen lehet úgy hallgatni ezeket a lemezeket, hogy az ember még sosem járt hegyekben, s ez alatt nem egy turistakilátót értek, ahonnan 500 méterre parkol az autó, hanem azt, amikor az embernek van ideje átszellemülni és magába szívni mindazt, amit a természet nyújt neki. Netán még a hegyekben élő emberekkel is szóba elegyedik. Mert amennyiben az ember ezeket megtapasztalja, és az élmény nyomot hagy benne, egészen biztos, hogy a Zi az elraktározott belső filmtekercs vetítőgépeként működik majd. De az is igaz, hogy éppen úgy, ahogy nekem is vannak az izlandi vagy norvég helyekhez kötődő zenével kapcsolatos elképzeléseim, érzéseim, gondolataim, úgy ez fordítva sincs másképp.


Nos, aki ismeri az erdélyi formáció munkásságát, az tudja, hogy Negruék nagy hangsúlyt fektetnek a különféle népi hangszerek autentikus megszólaltatására. Ez a jelenség az idő előrehaladtával egyre szembetűnőbb, még felsorolni is nehéz lenne, mi mindennel képesek bővíteni a Negură Bunget eszköztárát, hát még kiemelni azokat a dalokon belül. A Zi lemezen még az eddiginél is nagyobb teret kapott a hiteles népzenei jelleg, ami a tematika miatt érthető, sőt, várható is volt, így a hagyományokról, az ősök által továbbadott örökségről egyre színesebb, élénkebb és átfogóbb képet festenek. Negru tudományosan és őszinte érdeklődéssel kutatja az elődök szokásait, nyelvét, hagyatékát, valamint igyekszik zenében és zseniális dalszövegekben (versekben) megragadni a hegyek, erdők között élő tiszta lelkű ember gondolkodásmódját, életvitelét, annak minden szépségével és drámaiságával együtt.


A szimandron halkan és ritmikusan kopogó hangja már az első pillanatokban egy sehová nem rohanó életvitel nyugodtságát, sőt, csendjét kínálja a városi zajhoz szokott füleknek. Egy szertartásszerű bevezető ez, amely megadja az alaphangot a teljes lemezhez. Még inkább népi jellegű a szinte ringató dallamokkal felruházott Stanciu Gruiul. Mindkét dal bővelkedik a különféle, színező szerepet betöltő hangokban, de nem tolakodóan, hanem lágyan, finoman, hogy akkor érvényesüljenek, amikor az ember elcsendesedik, és csak arra figyel.

A nyitó dalhoz hasonlóan a Grădina Stelelor (A csillagok kertje) is a hagyományok szellemében folytatja a szél hátán továbbadott történetet. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a black metal eltűnt volna a zenéből, hiszen a dalban, több másikhoz hasonlóan, találkozunk sodró, gyors black áramlással is. Mindössze arról van szó, hogy korántsem lehet már a köznyelvi értelemben vett zord black metal műfajt a Negură Bunget zenéjének középpontjába állítani. Persze, Ihsahn definíciója szerint, ezt továbbra is egyértelműen black metal lemeznek lehet nyilvánítani, mivel a hozzáállás, az érzés, a hajtóerő semmit sem változott.

A Baciu Moșneag ― ha már a zord megközelítést szóba hoztam ― egyenesen a lemez leggyorsabb, legdurvább dala, sötét és fenyegető riffel indít, de a későbbiekben ez nagyszerűen keveredik a zene szép oldalával. A dal tele van meglepetésekkel, nagyszerű szólóval, hagyományosabbnak mondható riffekkel, népies énektémákkal, dallamokkal, harmóniákkal. Mindenképpen a lemez egyik legjobbja.

A számos kiemelkedő momentum közül hadd emeljem még ki a Brazda Dă Foc énekdallamát, amely részben hasonlít az előző lemez Schimnicește című tételéhez. (Azt a szerzeményt a tavalyi év egyik legkifejezőbb dalának tartom.) A többnyire lassú, éterien cseppfolyós dalba még egy szélvészgyors témát is sikerült becsempészni, amely igen drámai hatást kelt, az alá úszó szép dallamokkal együtt.

A meglepetésekre visszatérve, a lemezt záró Marea Cea Mare 11 perc fölé nyúló, földtől elemelkedett kompozíciójában női ének is fokozza az amúgy is kitűnő dal érdemeit. Az album ezennel a lehető legmélyebb és legkomolyabb hangvételben fejeződik be, mintegy szimbolizálva az átszellemülést, a teljes odaadást, a tisztán látás nyújtotta kellemesen meleg érzést ― igazi élmény hallgatni.

A temesvári csapat ismét bizonyított szakmai, emberi és spirituális téren egyaránt. Az igényes digipak CD-re pedig a Prophecy kiadó a garancia (a Lupus Lounge a Prophecy alkiadója). Kíváncsian várom a trilógia harmadik részét, amely a természethez közel álló erdélyi ember életének spiritualitásáról szól majd. A következő korong témája tehát elvontabbnak ígérkezik, ami szinte biztos, hogy a zenében is megmutatkozik majd.