Nagaarum az egyik hangpróba alkalmával kifejtette meglátásait a zenei feldolgozó képesség kapcsán. Eme okfejtés szerint egy post, vagy funeral lemez megértéséhez az egyes szerzemények memorizálására és egészként való befogadására van szükség, míg egy töményebb death lemez esetében az egységnyi idő alatt feldolgozható hangok száma adja a megfejtést.
Nos, hát kérem tisztelettel, itt bizony mindenre szükség lesz. Az Ulcerate ugyanis olyan zenét játszik, ahol töménytelenül sok minden történik rövid idő alatt és mostanra már olyan terjedelműek is a szerzemények, amihez igen sok mindent kell memorizálni.
 

A 2002 óta üzemelő zenekar feladja tehát a leckét mindenkinek, aki arra vetemedik, hogy fel- és befogadja ez a művet. Mostani, disszonanciával, apokaliptikus hangulatkeltéssel és rettentő technikával felvértezett zenéjükre az Everything Is Fire lemezzel fordultak rá. Az igazi áttörést egyértelműen az ezt követő The Destroyers of All hozta meg. Itt élesedett ki igazán, hogy mire is képesek a vitathatatlan technikai és dalépítési tudományuk mellett, hiszen itt lassítottak a tempón, növelték a dalok hosszát, hogy ki tudják fejteni a hangulatot is, ne csak a pusztítást.
A Vermis valahogy a két előző album közé ékelődött. Amit én ott igazán hiányoltam, azok a katarktikus nagy pillanatok. Remek lemez volt ez is, de valami bent ragadt a felszín alatt. Kicsit olyan volt, mintha egy katedrál üvegen keresztül játszottak volna. Felsejlett sok minden, tudtuk is, hogy mi van ott, de mégsem volt az igazi.
 

El is érkeztünk a Shrines of Paralysis lemezhez, amely nem csak megismétli a Destroyers szellemiségét, de még rá is tesz egy lapáttal. Érdemes megfigyelni, hogy a dalok milyen rettentő hosszúra nőttek a kezdetekhez képest. Itt már 8-9 perces monumentális hangkép labirintusok vannak.
A nyitó tétel felvezetés, vagy építkezés nélküli orkánt szabadít a kedves hallgatókra. Ez új, nem erre számítottam. Ami azonnal feltűnik az két dolog: egyrészt Paul Kelland hangja távolabbról szól és vészjóslóbbra is keverték, mint eddig bármikor. Hátborzongatóak a kiáltások hörgésbe öntve. Másik, hogy a basszusa több teret kapott. Ez már csak azért is igen áldásos, mert nem játszik simán csak alapokat, plusz szeretem a hangszert és szeretem, amikor nincs totál elnyomva. Ami azt illeti, én még többet is el tudnék viselni.
A Yield to Naught lassan bontogat, atmoszférája van. A tempó magasabbra kapcsolásában meg-megtorpan, egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy az agyunk lekapcsoljon. Külön felhívnám a figyelmet az ötödik percben belépő harmóniára. Olyan dallam és emocionális hatása van, hogy egy óvatlan pillanatba kicsordul a könnyem a gyönyörűségtől.
Azt hitted, hogy itt véget is ért a nyomasztás? Tévedés!
A There Are No Saviours lehetne simán nyitó tétel szerkezete alapján, merthogy eddig ilyeneket szoktunk meg kezdésnek. Több helyen igencsak merengős, kimondottan post elemeket hoznak be. Gyönyörű, mint az is, ahogy ezekbe belerobban a death metal, és a fő téma, ami úgy metszi a lelket apró szeletekre, mint patológusnál a gyalu, amivel velőt szelnek. Meg is kell állnunk egy szóra Jamie Saint Merat dobon elkövetett következetesen követhetetlen játékára. A lassú részeknél alázatos, finom, visszafogott, de lélekkel teli módon színez. Pedig mindenki hallja, hogy amúgy mire képes, ha a metronóm gyorsan kattog. Korunk egyik legnagyobb dobosa!
 

 

No és hát a címadó…
Majd’ tíz perc, de senki ne gondolja, hogy ok nélkül. Hangulatilag ami beugrott az a gyász. Nem azért, mert dátum szerint most ez az aktuális, hanem mert olyan fájdalommal van megtöltve Hoggard „gitártéma halmaza”, olyan keserves ebben a dalban minden, hogy a lúdbőr táncot jár a testemen.
Kapunk egy átvezető tételt is. Ennek ugye az lenne a feladata, hogy szusszanjunk. Na, ez nem az a lemez. Kapunk egy tonnás hegyomlást az arcunkba, meg a mellkasunkra. A végére levegő nélkül el is pusztulunk. Ennyi!
Innentől tényleg olyan 3 tétel sorakozik, ami a totális reménytelenség és a pusztítás utáni düh és elkeseredettség himnusza. Most furcsa lesz, amit írok, de beugrott az Esoteric.
Miért? Mert úgy tárják fel ezek a hangok, dalszerkezetek és megoldások az ember legbelső bugyrait, ahogy csak az imént említett zenekar tudja. Egészen más keretek között mozognak, de ha meghallunk minden hangot, meghallunk minden keserű kiáltást, akkor összeáll a kép. Nem vallásellenesség, nem zombi hadsereg, hanem valós, kicsinyeskedésektől mentes pusztításról szól itt minden. Az általunk ismert világ halotti énekei ezek a ravatal felett.

Nem is elemezném tovább, mert felesleges.
Nem való mindenkinek, nem szólít meg mindenkit, de akinek van szerencséje együtt rezegni ezen fantasztikus muzsikusok érzéseivel és hangszeres megoldásaival az az év egyik, ha nem a legnagyobb death metal ajándékát tudhatja magáénak.
 

Kiadó:

Relapse Records

Stílus:

Technical Progressive Death Metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2016. november 2., szerda, 10:37

Facebook: