Gondolom, nem csak én vagyok egyedül azzal a mindenki számára már ismerős érzéssel, amit egyszerű földi halandókén át lehet érezni egy Sin Of God albumának a kapcsán. - Legtöbbször a hajnali, illetve koraesti órák a legalkalmasabbak arra, hogy az ember félrevonuljon és átadja magát az önfeledt zenehallgatás mámorának. Ilyenkor az embert szinte felkészíti a nap kihívásaira vagy épp’ ellenkezőleg annak utolsó lecsendülésével álmot hoz a szemre. – No, de egy Sin Of God album esetében? Leginkább libabőrös lesz az ember háta a lemez szinte minden egyes percétől. Persze mindennek tetejébe a várva várt Aenigmata album még rátesz egy lapáttal.

Az albumnyitó The Emerald Tablet lassan hömpölygő sűrű iszapként vonul végig. Egyszerűen csak belekapaszkodik, s már rántja is magával a gyanútlan zenehallgatót. Nincs menekvés, csak csontig hatoló, égető fájdalom. – Csak halkan jegyezném meg, hogy első meghallgatásra kellett egy pár percnyi néma csend, mire képes voltam újból nekigyürkőzni a lemeznek. – S nem csak azért, mert szeretek szenvedni.
Azt már régóta tudom, hogy egy jóféle death metal-hoz megkérdőjelezhetetlen a stílusra jellemző hangulat és a megfelelő hangszeres tudás, aminek hiányában kár is magasba emelgetni annak zászlaját. Szóval, hagyni kell azt a profikra. – Szerencsére az ambrózfalvai srácok tekintetében nem lettünk elhanyagolva a fenti alaptételeket tekintve semmiből sem. Sőt! A Phosphorus nótát hallgatva azonnal eszembe jutott az unalomig körbejárt téma, hogy miből is áll egy zenekar? Mi másból is, mint zenészekből és a dobosból. – Ráadásul Botyánszki Balázs (propeller) dobjátékát tekintve nem kisebb név jutott, mint Gene Hoglan bácsié. – A végeredmény egyértelmű: a gitárok tüzes láncként vágják át a húsunkat, míg a dobos blast-jai tökéletesen kikalapálják a maradék észt is a fejünkből, de teszik mindazt csak azért, hogy a nóta szólótémája hamuvá égesse el a lelkünk megmaradt darabjait. Elvesztem.



Ismerve a zenekar eddigi koncertteljesítményét szerintem egy elég jó választás lehet élőben előadni az Ignis Infernalis nótát. Egy, a késő esti órákba nyúló fellépésen biztos bástyaként állna egy „mészárlás” alapjaként, mert mindazok ellenére, hogy már jól ismerjük(?) a S.O.G. nóták megoldásait, de azért egy ilyen leosztásban előadva még a legedzettebb „halállovagokat” is könnyen a padlóra küldheti egy ilyen balhorog.
Amiért mindezek mellett még külön köszönet is jár, az nem más, mint az az aprócska tény, hogy a folyamatos súlyosság és brutalitás fenntartása mellett a zenekarnak még volt ideje figyelni arra is, hogy miként fektet igényt a dallamosság jelenlétére. Sikerült a fülbemászó témákkal többszörösen újrahallgathatóvá tenni a lemezt. - Nem lenne igaz, ha itt nem jegyezném meg, hogy a Loss Leads Into Impiety dalocska hallhatása közben minduntalan olyan zenekarok nevei kavarogtak a lelki szemeim előtt, mint a Morbid Angel, Nile, de akár ide sorolnám még a lengyel Behemoth-ot is.

Azért ne ijedjen meg senki, ha a címadó Aenigmata-ban már hírmondója sem marad ezeknek a „hatásoknak”. Egyértelmű, hogy nem az ismétlésre való kényszer mozgatja az alkotókat, hanem egész egyszerűen csak képesek a hatásaikat túllépni. - Bár ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hova lehet ezt még tovább fokozni. – Ahogyan esett szó a zenekarral kapcsolatban a dallamfűzésről, úgy itt meg kell jegyeznem, hogy az előadásmódra sem lehet semmi panaszunk. Egyértelmű, hogy az évek, s a zenekari rutin beigazolódni látszik. A zenekart ideje nemzetközi mércével méretni, ehhez pedig a külföldi deszkákon nem is lehetne jobb választás, mint az Altered States Of Chaos. Nyilván a Vader-es hangulatot árasztó Deus Metamorphosis is egyszerűen annyira sűrű anyag, hogy lenyomata sokáig meg fog maradni a lelkekben.
Szerinted mit kapsz, ha a Behemoth-ot összeturmixolod a Morbid Angellel? Nos, ha nem is ilyen vérprofi leosztásban, mint ahogy a Sin Of God teszi, de közel hasonló anyagot kaphatnál, mint a The Great Lion Devours The Sun. – Már-már annyira slágeres a nóta, hogy M.Z. törvénytelen hangja a garancia arra, hogy végleg az elménkbe kalapálja a zenekar a nóta mondanivalóját.



Sok zenekari album van, ahol a végére nagyon „el tud fáradni” a zenekar, s így a végére érve előkerül valami időhúzós téma. Nos, a The Human Worm tétel nem ebbe tartozik. – Nem is értem, hogy miként sorolták az album végére ezt a nótát. – Igazi gyűlöletbomba szakad a nyakunkba. Ráadásul egészen galádul. Előbb szép lassan, majd ahogyan illik, az egész pokoli kakofóniába csap át, hogy jobban hasson. – Ezek után reményekkel teli lehet az a tudat, hogy az album végére nem marad más belőlünk, mint a pengék közé szorult maradék húspép. Azt pedig megjósolom, hogy a nóta tuti, hogy a régi Morbid Angel fanok nagy kedvence lesz.

Ezek után mit is lehetne az Aenigmata-ról még elmondani? Ez egy igazán erősen ajánlott hazai termék. – Kell majd egy ilyen brand - mert nincs semmi kivetnivaló, sem hangzásban, sem minőségében. Szóval, megpróbálok egyszerűen fogalmazni: Uraim, egy 2016-os death metal lemeznek így kell megszólalnia.

A kétkedőknek meg csak annyit: Nézzék meg élőben a srácokat!

10/10.