A The Joystix olyan csapat, aminek a neve ismerős volt, nagyjából volt elképzelésem az általuk játszott stílusról is, azonban az igazi találkozás elmaradt. A dalaikat nem hallottam se felvételeről sem élőben egészen a tavalyi Punchline lemezig. Azt viszonylag sokszor lepörgettem, sőt úgy terveztem, egy recenzió keretében be is mutatom. Ez aztán valamilyen okból elmaradt (bocs, srácok!), így most elsőként a nemrég megjelent split anyagukkal “debütálnak” nálunk.
Akkor így az elején nem árthat némi bemutatás. A csapatot 2005-ben hozta össze a punk/rockabilly Sonicdollz földbe állása után Szőke „Szöszö” Gábor énekes, gitáros, dalszerző és László „Jimmi” Imre dobos. A zenekar több tagcsere után Marton Zoli basszusgitáros csatlakozásával vált teljessé és a punk/rock n roller csapat felállása2013 óta változatlan.
Eddig három album mellett több EP-jük és split anyaguk jelent meg, valamint válogatáslemezes szereplésük is volt. Több jeles előadóval (Kory Clarke, Seb Bach) osztották meg a színpadot hazai és európai koncerteken.
Idén a francia High-School Motherf**kers (HSMF) zenakarral közösen jelentették meg a Skulls Out című anyagot, melyre mindkét formáció öt dalt hozott.


Most tehát ejtsünk néhány szót a francia csapatról is. A párizsi négyes (Stuffy - Davy - Fuzzy - Pamy) 2003-ban alakult, hogy Jean Beauvoir (Kiss, Ramones, Plasmatics, Little Steven...) kísérőiként Ramones tribute-ként lépjenek fel egy bárban. Aztán a zenekar együtt maradt, s ha jók az információim eddig egy EP-t (Want some ?!) és két albumot hoztak össze és természetesen végigturnézták hazájukat és Európát is (anno nálunk is játszottak). A két csapat egyes tagjai a Suckerstarz-ban is együtt zenélnek.
Szóval a francia Shotgun Generation Records-nál még augusztusban jött ki spliten két nagyjából azonos stílusban mozgó banda anyaga. Nyers, garázsos, kicsit glames, kicsit punkos, de még sorolhatnám.

Szóval így már nagyjából tudjátok mire számíthattok a Skulls Out split 5+5 dalában, de azért jöjjön egy mélyebb elemzés is.

Első néhány hallgatás még nem hozott túl nagy eredményt, az ismerkedés elején igazából csak annyi tűnt fel, hogy alapvetően kellemes hallgatnivalót kaptunk és már vége is a lemeznek, ami a szűk 35 percet tekintve nem is nagy meglepetés. Azt ugyan tudtam, hogy Szöszőék kezdenek, de aztán amikor lepörgött a tíz dal, nem tudtam volna megmondani, honnan vették át a stafétát a párizsiak.
Jött hát az odafigyelősebb hallgatások sora és lőn csoda, kezdett működni. Meg kell mondanom, a Joystix dalokat erősebbnek érzem, s ezt mindenféle hazabeszélés nélkül állítom. Mert jók ugyan a HSMF dalok is, valahogy az első öt dal összességében fogósabbra sikerült.

A nyitó Automatic amellett, hogy rendkívül erős kezdés, a fogós refrén mellé még egy nem kiszámítható gitárszólóval is bizonyít.
Az I Don’t Belive in R’n’R (Anymore)-ban a címével ellentétben akkora rock&roll érzés rejlik, hogy csak lesek.



Az Outta My Head The Wildhearts ízekkel (Fishing for Luckies) kelti fel a figyelmemet, ami miatt számomra a lemez csúcspontját jelenti. A Sunshine Girl meg amolyan ‘60-as évekbeli surf-rock feelinget nyújt.
Az első félidőt záró My Hate - amellett, hogy a split legrövidebb Joystix dala - a csapat punkosabb, nyersebb oldalát villantja fel. De semmiképp se a háromakkordos, kannásboros punkra kell itt gondolni (nem mintha azzal bármi gond lenne!), a dalban inkább a hozzáállásban érzem, amúgy meg mintha némi sleaze/glam rock is keveredne bele.
A második félidőt a HSMF ott folytatja, ahol a mieink abbahagyták. Az alig másfél perces Motherfucker Go! szinte átrobog rajtunk. Nekem jóformán csak a refrénként ismételt cím marad meg…
Azt hiszem közben arra is rájöttem, vajon mi okozza azt, hogy Szöszöék dalait fogósabbnak, jobban eltalááltnak érzem. A francia barátaink talán kicsit hosszabbra hagyták a dalokat, mert amíg a már említett első daluk és a pörgős, kicsit zajos záró Ride Into The Blue is okés, addig a közbülső három - szerintem legalábbis - hosszabb a kelleténél, és így - ha nem is fullad unalomba az anyag - a figyelem lankad a második részben.
Hiába jók a témák, mert valljuk be azok, egy-egy refrént, verzét, kiállást vagy szólót megspórolva ütősebb lenne az anyag.
Nem kell persze azt gondolni, hogy gyenge számokat írtak a HSMF tagjai, mert a (Still) Hangover in Hungary, a Don’t Care és a Scream For Me is jó és ütős témákat rejt, valamint igazi dalokról beszélhetünk esetükben is (értsd: nem félnak az emlékezetes dallamoktól, refrénektől).

Ha összegeznem kell, akkor azt mondom, aki nem ismerte a két bandát, annak kiváló alkalom az ismerkedésre ez a tíz számos anyag, aki meg ismerte és szereti őket, annak véleményem szerint nem okoz csalódást. Október végén pedig a két banda itthon is bemutatja a közös kiadványukat.
Egy kis összefoglaló:



A pontszámhoz némi magyarázat: The Joystix: 8, HSMF: 7, szumma: 7,5.