Az amerikai The Gates Of Slumber 2011-es lemezének kritikájával debütáltam annak idején a Forgács azóta sokat nyüstölt képzeletbeli hasábjain. A nagyon bíztatónak és erősnek titulált The Wretch c. lemezről azonban akkor még nem tudtam, hogy sajnálatos módon az lesz a zenekar utolsó nagylemeze. Egészségügyi állapotára és más zenei elképzelésekre hivatkozva nem elég, hogy elhagyta a zenekart egyik oszlopos tagja, Jason McCash, hanem rövid időn belül át is kelt egy más világba, ahol nagyobb szükségét érezték annak, hogy valaki a végzet harangját kongassa. Idén pedig követte őt az utolsó Gates lemezen debütáló dobos is, J. Clyde Paradis. A személyes tragédiák által mély barázdákkal szegélyezett doom metal ösvényről azonban a zenekar „esze”, Karl Simon nem hajlandó letérni, valószínűleg soha nem is fog, de úgy döntött, hogy másként folytatja zenei pályáját. Az eddigiekre emlékezve nevezte el új formációját Wretch névre, majd maga mellé fogadta Bryce Clarke dobost és a már említett Clyde Paradist is, akinek az újabb lemez lett az utolsó életében.
    Új utakon tehát a zenekar, de természetesen valódi újdonságról szó sincs. A The Gates Of Slumber epikus, tradícionális doom metalja fantasy témákon nyugodott, ettől vettek most csak búcsút, helyet adva a személyes témáknak, mint a halálnak, elmúlásnak. A gyökerekig ugrott vissza Karl, így legközelebbi rokonként a The Obsessed, a Saint Vitus, a Pentagram és természetesen a Black Sabbath említhető a meglepően rövid, de velős kiadványon. Kasszikus heavy/doom slágerrel nyit ennek megfelelően a lemez, mintegy az elhuny társnak, barátnak adózva Running Out Of Days címmel, ami a visszafordíthatatlan időről, az elmúlásról szól. Kellemes középtempós menetelés ez, amitől szívesen vennénk a lábunk közé pár ezer köbcentit és indulnánk neki a kietlen országútnak. Ugyanerre a vidám gondolatmenetre van felfűzve az először meghallgathatóvá tett Rest In Piece is, ami sokkal súlyosabb az elődjénél, de még mindig doom slágernek nevezhető. Kétségtelenül a lemez egyik legjobban sikerült szerzeménye. A visszafogott ének ellenére is bőséggel áraszt magából hangulatot, ami ennek megfelelően a lemondás. Az instrumentális Bloodfinger egyértelműen a 70-es évek improvizációinak felidézését célozza meg, teljes sikerrel, hogy aztán a megkezdett folyamatot a Judas Priest 74-es Winter c. szerzeményének feldolgozásával zárja. Nem sima másolatról beszélhetünk, mivel az eredeti dal jóval rövidebb még ennél a 3 perces dalnál is, inkább átdolgozásnak mondanám, amiről a plusz infók nélkül nem is tűnne fel, hogy más szerzők tollából származik. Az eddig könnyednek, már-már lazának nevezhető albumon eljött ezek után a súly ideje is, az Icebound 8 perccel válik a kiadvány vegytiszta doom metal szörnyetegévé, ahogy azt kell, bármiféle elvetemült kísérletezés, útkeresgélés nélkül. Az összesen 33 percnyi játékidőből nem maradhatott ki a kötelező Sabbath szerű akusztikus betét sem, ennek szerepét tölti be az utolsó előtti Grey Cast Mourning c. tétel. A vég is elérkezik tehát, méghozzá a hatalmas riffel operáló Drown képviseletében, aminek a lassú fulladásról szóló szöveg adja meg az igazi esszenciáját.
    Rövid lemez, viszontagságos körülmények és megannyi tragédia, ez már-már ideális egy doom metal lemez születéséhez a Wretch bemutatkozása alapján. Sajnos úgy érzem, ez a kiadvány valaha nem nagylemeznek, hanem mondjuk EP-nek készült, ezért ilyen falatnyi és időnként egyszerű. Remélem a lendület minden esetre marad és hamarosan jön a hosszabb, átgondoltabb kiadás… Addig is az időközben említett zenekarok kedvelőinek ez a debütálás kötelező jellegű.