Voltak idők, amikor a dátum leírásánál nem kettessel, hanem egyessel kellett kezdeni az évszámot, metal mércével ezek voltak a 80-as, 90-es évek, amikre ma már hajlamosak vagyunk erőteljes nosztalgiával visszaemlékezni. Egyesek képesek ezt addig fokozni, hogy akkor tudtak valamit, amit ma már nem. Ezt a hozzáállást sosem kedveltem, mivel manapság is születnek olyan jó lemezek, ami másoknak zavaró lehet, az az, hogy ugyanabban a szellemben, stílusban. Persze nagy kedvencem a jelmondat, miszerint cipőt a cipésztől, slashert a 80-as évekből, de erre mindig találhatunk cáfolatot. Engem cseppet sem zavarna, ha holnap megjelenne egy lemez, ami mondjuk a Pink Floyd csúcs pillanatait idézi meg, mivel eredeti Floydra már nem számíthatok. Nem lenne olyan a lemez visszhangja, de ki ne hallgatna új dalokat egy régi kedvenc fonalát felemelve a földről. Ugyanakkor a pofátlan kópiát mindig is egy nagyon vékony húr választotta el a hű követőktől... Ebből a gondolatból kiindulva számomra a doom metal időtlen. A metal kezdetét jelentette Iommi első riffjeivel és minden egyes stílusban, legyen az black, death, vagy poszt apokaliptikus koreai hiszti metal, mindig ott csücsül minden egyes tonnás téma tetején, ősz hajjal, pipázgatva, gúnyosan mosolyogva azon, milyen újdonságokat építenek köré. Épp ezért badarság azt állítani, hogy a 90-es évek agyonfuttatott búskomor bandái (Paradise Lost, Anathema, My Dying Bride) mindent kiaknáztak a műfajon belül, mert ez messze nincs így. Nem is lehet erre jobb példa, mint az immár évek óta hűséges doom beszállítónkként működő Solitude lemezei, amelyek egy sokszínű, élő, lélegző stílus képét teszik le elénk folyamatosan. De a fent említett zenekarokon kívül tucatnyit tudnék sorolni azok közül is, akik náluk sokkal hűebben maradtak ezen a nyomvonalon, gyártva a jobbnál jobb lemezeket (Doomed, Ahab, Saturnus, Doom:VS, Mournful Congregation…). Annyira erős a death/doom felhozatal évről évre, hogy sikerült kitermelnie a tökéletes átlagnak titulálható réteget is, aminek legkézzelfoghatóbb példája lehet a svéd When Nothing Remains. A zenekarnak immár harmadik lemeze landolt a postaládánkban és kollégáim régebbi írásait áttanulmányozva kell nyugtáznom, hogy a svédeknél a helyzet változatlan. Teátrális megoldásoktól sem mentes, szomorkás, gótikus death/doom egyveleget nyújt át egy szépen kidolgozott ezüsttálcán a zenekar minden iránta érdeklődőnek. A borítón is látható csodálatos ködben úszó drámát kapjuk a zenekartól immár megszokott megalomániásnak is mondható hosszúságban, átlépve az egy órás játékidőt, de egy-két hallgatás után rá kell döbbennünk, hogy a köd mögött nem rejtőzik semmi érdekes, a lovon ülő kaszás pedig épp olyan komoly, mint ahogy a Family Guyban szokás ábrázolni.
    A hangzás szokás szerint első osztályú, ugyanolyan szerepet kap a súlyos gitár, mint a billentyűk, a hörgés igaz egysíkú, de kellőképpen mélyről érkezik ahhoz, hogy úgy állítsa fel időnként a szőrt az ember hátán, mint a kellőképpen mélyről érkező hörgés. Peter Laustsen tiszta énekhangja még mindig nem tud főszereplő lenni, pedig igazán kellemes dallamokat sikerült most kicsikarnia magából. Egyszerűen pont annyi van benne, hogy egy felejthető hangnál följebb sose emelkedjen a ranglétrán, valószínűleg nem is célja. Az In Memories sokat finomodott, még kidolgozottabbá vált elődjeihez képest, ami egy újabb lépés a soha el nem érhető tökéletesség felé a zenekar életében. Annak tudatában, hogy a három lemez gyakorlatilag ugyanazt a történetet szövi, meséli tovább, már nem meglepő a borítók hangulati egyezése sem és az sem, hogy zeneileg is ugyanazt a vonulatot görgetik tovább. Az egymást követő szellemes, mesélős dalok között azért van egy kakukktojás a lemezen, ez pedig a The Soil In My Hand, ami nemcsak rövidségével lep meg, de a benne hallható tiszta női énekkel is.A dalok egyébként meglehetősen egységes színvonalon mozognak, így nem akartam velük külön-külön foglalatoskodni, számomra talán a másodikként felcsendülő Drowning In Sorrows volt a legnagyobb hatással funeral doomos belassulása és dallamai miatt.
    Ugyanazt kapjuk a zenekartól, ugyanolyan módon, mint eddig. Mindez azonban nem olyan nagy gond, mivel a zene lassú és szép, időnként ötletes és fogós. Amíg a nagyok új albumon dolgoznak a stúdiójukban, addig a When Nothing Remains tökéletes kitérőt jelenthet bármelyik, de szigorúan esős délutánon, amikor magányunkba burkolózva vágyunk némi merengésre igazi mélységek nélkül. Ez a lemez tudatosan, direkt erre a célra lett „legyártva”, mellőzve az ösztönösséget, a lélek akaratlan ekézését, de kell egy ilyen is…