Portugália EB győztes, viszont nem egy metal nagyhatalom. Talán ennek is köszönhető, hogy Európa legrégebbi nemzetállamának olyan zenekarai is rejtve tudnak maradni a nagyközönség előtt, mint a Desire. A lisszaboni zenekar már 1992-ben összeállt, ugyan akkor még Incarnated névvel, 94-ben váltottak mai nevükre. Ismertségük hiányához szintén hozzájárulhatott, hogy fikarcnyit sem törődve a tömegtermelés oltárával igencsak ritkán adtak ki anyagot a kezük közül, a tavaly feloszlott zenekar összesen 2 nagylemezt, 2 EP-t és egy demót hagyott maga után, amit hanyagul hánytak a metal zene óceánjába, hogy véletlenül se tűnhessen fel senkinek. Az írásom a zenekar első, 1996-ban megjelent, Infinity... A Timeless Journey Through An Emotional Dream című lemezét veszi górcső alá, ami véleményem szerint a 90-es évek death/doom mezőnyének egyik legjobb lemeze, letaszítva bármely északi búbánatos bandát képzeletbeli trónjáról.
    Az Infinity az oldalunkon sokat méltatott, hangpróbás szerepléseivel is tiszteletet parancsoló dán Saturnus világához kereshető legközelebb, ott is a Paradise Belongs To You klasszisáig kell visszaemlékeznünk. Ellenben a dánokkal, a Desire a portugál vérmérsékletet erőteljesen vita tárgyává téve visszavett a tempóból, időnként a funeral doom felé kacsingatva tárja elénk véget nem érő utazását egy sötét, ritualisztikus fantazmagóriában. Mindezt 50 percben teszi, amit tökéletes érzékkel töltenek ki 7 dallal, amiből egy a negyed órát is meghaladja. Az egész kiadvány egyetlen hatalmas sóhajként, egy elkerülhetetlen, keserű rituálé meleg leheletként vesz körbe és az első hangjától az utolsóig egységes színvonalon tart rabként.
    Kezdődik mindez a Prologue 2 percével, ami nemcsak intró, hangulatteremtő, hanem szerves része az utazásnak, aminek ez a szintis nyitás már döbbenetes súlyt, eposzba illő méretet ad hol harmonikus dallamaival, hol pedig nyugtalanító, rideg hangjaival. Közvetlenül kapcsolódik hozzá a Leaving This Land of Eternal Desires, ami az elsőre rémítő játékidejével (17 perc) voltaképp pillanatok alatt lepereg, akár az életünk filmje és kívánjuk az újrázást. Köszönhető mindez a gyomrot rázóan mély gitároknak és riffeknek, valamint a Tear művésznévre hallgató úriember túlvilági hörgésének, amihez talán Mikael Åkerfeldt legbetegebb pillanatait tudnám hasonlítani. Mindez magában persze így is unalmas lenne, de a narrációk, suttogások és egyéb sejtelmes hangok, a tempóváltások, dallamok és a billentyűk által megteremtett folyamatos hangulat egyedi ízt ad az egész dalnak, lemeznek. Mist és a vendég gitáros Malah gyomrosai nem csak bólogatásra késztetnek, hanem a szívünket is képesek görcsbe rándítani, olyan szédülést okozva, amire nem sok zenekar képes. A háttérben már itt feltűnik Joana Pereira énekesnő csodálatos hangja, aki hangulatfokozóként szolgál, de csak finoman adagolva, hogy a dalok hullámzása, csúcspontjai még érzékelhetőbbek, egyértelműebbek legyenek.

    A végtelenbe nyúló álmodozás az A Ride In A Dream Crow c. dallal folyik tovább, ami finom, zongorás indítással, baljóslatú hangokkal nyit, hogy aztán kőkemény riffekkel, csúcsra járatott mélabúval mossa fel a padlót a hallgatóval. A recept változatlan, tökéletesen megfér egymás mellett a súly, a hörgés és a dallam, amik egymásba kapaszkodva várják az álombéli hollót, amely megszabadít a földi szenvedéstől és időtlen repülésre invitál minket az elporladt világ romjai felett. Amikor a dal háromnegyedénél jön a zongorával kísért suttogás, Dance White Me….Infinity…akkor pedig garantált a libabőr és a hangerőgomb keresgetése. Hihetetlen érzelmi megterhelést nyújt minden egyes hang, pedig a lemeznek még csak felét hagytuk el. The Purest Dreamer következik, amiben még nagyobb hangsúlyt kapnak a dallamok és a billentyűk, de Joana hangja is elénk tárja a fagyos, végtelen óceán hullámait, amiben alámerülhetünk, várva a soha be nem következő megváltást. Talán ehhez a dalhoz illik legjobban a borító képvilága, ami szintén nagyon hangulatosra sikerült.
A hosszadalmasabb tételek sorát a Forever Dreaming zárja, ami ismét a funeral doom lassúságával tárja elénk az emberi érzelmek skálájának felfedezetlen zugait. Az elődeivel ellentétben egyfajta levezetés, lezárás folyik benne, amely képes megnyugtatni, vagy sokkal inkább eljuttatni a beletörődés fázisába. Érdekes szerkezetében, hangszerelésében mindenki fontos szerepet kap, az ének pedig már csak suttogásból, károgásból, halk hörgésekből áll. Ha már prológussal kezdtünk, nem maradhat el a megfelelően epikus zárás sem, ez pedig a rövid Epilogue, amiben Joana tesz ismételten tanúbizonyságot hangjának minőségéről.
    A Desire zseniális bemutatkozását követően újabb lemez csak 2002-ben érkezett Locus Horrendus - The Night Cries of a Sullen Soul... címmel, amiben azonban tökéletesen folytatták a megkezdett zenei világot, sőt, valamelyest még túl is mutattak azon. A funeral doom operának tekinthető mű azonban azért szorult nálam csak a második helyre az életművet tekintve, mert minden erénye és zeneisége ellenére már nem tudta azt a varázst nyújtani, mint az Infinity. Ez a lemez sem könnyű falat, a folytatásban azonban már nem csillan meg a remény, a dallamok és a szárnyalás helyett csak a komorság dominál és ember legyen a talpán, aki annyi gyászt be tud fogadni, mint amennyi abba a lemezbe belesűrűsödött. Mindazonáltal erősen ajánlott produkció a maga műfajában. Érdekes ezen kívül még a zenekar 98-ban megjelent albumnyi EP-je, amin azonban nem sok új szerzemény van, viszont egy Desire nyelvre lefordított Candlemass feldolgozást is tartalmaz. Mint az elején írtam, a Desire ezek után már nem volt túl aktív, így újabb kiadvány nélkül tavaly becsukta kapuit és a lemez által közvetített pesszimizmusból kiindulva már nem számíthatunk még egy ilyen utazásra.