A 2012-es Koi No Yokan lemezével olyat alkotott a Deftones, ami egyszeri és megismételhetetlen. Sokan eddigi pályafutásuk csúcsalkotásának tartják, nálam holtversenyben áll a White Pony-val. Valószínűleg ők is érezték, hogy következő nekifutásra valamit változtatni kell a formulán, hisz az előző két korong irányvonalából (a Diamond Eyes is a Koi… stílusában/szellemiségében fogant) már kihozták a maximumot. Előzetesen Stephen Carpenter gitáros tett is olyan nyilatkozatot, miszerint egy ideig abban sem volt biztos, hogy játszani akar az új albumon. Magyarán nem épp az ő szájíze szerint képzelték el a többiek a Gore megszólalását. Az anyag ismeretében nem csodálom, hogy a banda közismerten legmetalosabb arca nem szívesen adta a nevét ehhez az elszállós lemezhez. Ugyanis a Gore a Deftones legnyugisabb, legkevésbé fémes alkotása lett. Ami nem azt jelenti, hogy teljes mértékben száműzték a mélyből fölzengő riffekeket, grúvokat. Jelen vannak, csak épp ritkábban. Ellenben erősen post-rockos irányt vett a brigád, hisz a space-es, csilingelő gitárok, díszítések gyakori vendégek a Gore-on.


A kezdő Prayers/Triangles még egy tipikusnak mondható szerzemény, a lebegős versszakokat egy robbanó, fogós énekdallammal megtámogatott refrén váltja. Ergo szokásos Deftones-sláger. A Chino védjegyének számító torzított vokál már ebben is feltűnik, és a későbbiekben sem szabadulunk ettől a megoldástól.



Az Acid Hologram és a Doomed User jóval több mélyre hangolt torzított gitárt tartalmaznak, utóbbi nótában hallható az album legbitangabb riffje. Tempók terén a közepes sebesség dominál, igazán gyors téma szinte sehol sem bukkan fel. Akad viszont jó néhány leállós, merengős rész. Amik szerencsére legalább olyan minőségiek, mint a metalosak. Sőt! Személyes kedvenceim pont azok a dalok, amik ezt a szellősebb hangszerelést kapták. Jelesül a Hearts/Wires és a Phantom Bride. Az érdekes ritmizálású Geometric Headdress ugyancsak telitalálat. A keményebb tételek közül ez a szívem csücske. Igazából a Hearts/Wires tekinthető vízválasztónak. Ezzel a dalóriással veszi kezdetét a kevésbé szokványos számok sora. Lebegős, csúszós, sikamlós gitárral indít, majd a Police/Sting világát megidéző wave-es pulzálással folytatódik, Chino pedig szívbe markoló dallamokat hoz. A refrénre aztán rálép a torzítóra Steph, Moreno Mester meg brillírozik! Már-már Passenger-szintű mestermű ez a nóta!



Az ezt követő dalok némelyikével nem sikerült még megbarátkoznom, de tény, hogy mindegyik rejt valami szokatlant, meglepőt. A Pittura Infamante speciel Maiden-es gitártémát! Aztán a Xenon rögtön bemutatja az ellenpólust, heavy után egy kis klasszik nu-metal következik. A refrén elég P.O.D. ízű, de működik. Nem rossz a post rockos gitározásra épülő, néha még a U2-t is megidéző, a végére bedurvuló (L)MIRL, vagy épp a címadó sem, de ha lemaradtak volna a korongról se lenne hiányérzetem. Hál’ istennek a befejezés méregerős, a már említett Phantom Bride-ra Jerry Cantrell gitárszólója teszi fel a koronát. Fene gondolta volna, hogy valaha hallunk gitárszólót egy Deftones lemezen! Jelentem, kimondottan illik a képbe!
A záró Rubicon szintén a legszebb Deftones hagyományokat idézi.

Természetesen ezúttal sem lehet panasz a muzsikusokra, Abe dobolását mindig is imádtam, Sergio bőgője mondjuk kerülhetett volna előrébb, lehetett volna hangsúlyosabb, mindenesetre amiket penget, azok nagyon rendben vannak. Frank samplerei ugyancsak fontos részét képezik a csapat hangzásának.


A Gore nem egy rögtön ható lemez. Idő kell a kiismeréséhez. És ha sikerül elcsípni a hangulatát, ráérzünk az ízére, akkor sem esik jól akármikor a hallgatása. Nekem egyre jobban tetszik, bár úgy érzem sosem lesz benne a Deftones top 3-ban. De mivel egyik lemezükre sem adnék 8 pontnál kevesebbet, ráadásul vannak ennél kevésbé bejövős anyagaik is, így nyolcésfélre simán jók nálam!