A Metal Archives brutális death metalként jegyzi a svájci DarkRise nevű csapatot, de amit e címke alatt érteni szoktunk, annak nem sok köze van a Fear, Hate & Corruption lemezen hallottakhoz. Ez itt mezei death metal, némi thrash és hardcore elemmel kiegészülve, legalábbis ami a szóban forgó lemezt illeti. A banda már 1998 óta létezik, az ismertetőm tárgya pedig az ötödik nagylemez a sorban.

A Fear, Hate & Corruption magán hordozza a rutin egyértelmű jegyeit, biztos sokat fejlődött a banda, ha a kiadó azt állítja a promó CD-hez mellékelt biográfiában, de az album még így is egy felejthető átlagprodukció. Russ Russell producelte a lemezt, aki a Napalm Death, Dimmu Borgir és egyéb hasonlóan elismert csapatokkal dolgozott együtt, de ez csak nevekkel való dobálódzás. Nem mondom, a fiúk törekednek, igyekeznek ott lenni a tűz körül, a legnagyobb bandákkal turnéznak együtt, és abban sem kételkedem, hogy élőben megállják a helyüket, de, hogy Kirk Windstein szavaival éljek, mindenki azzal főz, amije van a spájzban. Azonban, ami a DarkRise éléskamrájában található, az csupán a szokásos, unalomig ismételt, hétköznapi ételekhez elég.


Ha apró részleteire bontanánk az itt hallható tíz nótát, sok ígéretesnek tűnő pillanattal találkoznánk. Egyébként is, van itt minden: kétlábdobszőnyeg, középtempók, kapkodós tika-tika, blastbeatek, death metal riffek és hörgős ének. Utóbbit egy HC-s Glen Bentonként tudnám jellemezni. A baj csak az, hogy puszta elemekről beszélünk. Megvan minden alkatrész, össze is szerelték azokat a leírás alapján, de lelket nem lehelt beléjük senki. Már nagyon rég lefoglaltam ezt a lemezt a promó CD-k közül, időközönként be-beraktam a lejátszóba, megpróbáltam egyre közelebb kerülni hozzá, de rájöttem, hogy egyszerűen nincs mihez. A nyersanyag már elsőre megmutatkozik, annál közelebb viszont nem lehet kerülni. Az embernek nincs mibe beleélnie magát. Szólnak a témák egymás után, de a jelenkor death metal felhozatalához viszonyítva, ezek mind másod-, harmadrangú megoldások. Egyetlen dalt sem tudnék kiemelni. Tipikus példája annak, amikor minden egyezik, de a legfontosabb összetevő hiányzik: a spiritusz.



Néhány refrén esetében akár a banális jelzőt is megemlíthetném, a pergő hangja sokszor idegesítően kalapál, a riffek javarészt szürkék, a vokál nem oszt, nem szoroz, a szövegek pedig közhelyektől hemzsegnek. Ha még egy dalban elénekli valaki, hogy „minden nap egy új harc,” már ezért levonok egy pontot. Nincs miért ezt hosszasan vitatni; akik kellőképpen jártasak a death metal ösvényein, azok nem fogják ilyesmivel tölteni az idejüket, főleg, hogy death metal lemezből akad több szakajtóra való. A beépített HC-s elemek sem tesznek hozzá semmi különlegeset a lemezhez. Death metalnak vérszegény és ártalmatlan, brutálisnak nevezni pedig egyenesen túlzás. Sőt, nevetséges.

Házibulis vadulásokhoz, pogózáshoz ideális lehet a csapat új lemeze, de amennyiben mélyebb tartalomra vágysz, máshol keresgélj. Én és a DarkRise útjai itt egyelőre elválnak.