Entropia
Ufonaut (2016)
Jó idők járnak a metalt kedvelő zenehallgatókra manapság. Csak nevetni szoktam a vissza-visszatérő, műfajt temető nyilatkozatokon, hiszen lépést sem lehet tartani a jobbnál jobb lemezek sokaságával. Ja, hogy ez már nem a rock’n’roll életmódról, a hírnévről és a pénzről szól? Annál jobb! Az ember úgysem a pénzért lesz művész, hanem a vénájában kódolt kényszer miatt válik azzá. Neki alkotnia kell, így ő mindenképpen alkotni fog. Még akkor is, ha a kiadásai nagyobbak, mint a bevétele. Mondom, művészekről beszélek! Innen közelítve meg a dolgot (és nem a bálványozott rocksztárok számszerű adatain lovagolva), bizony, nekünk jó dolgunk van, hisz mi az értéket keressük a zenében. Különböző stílusok előadói nagyszerű lemezekkel látnak el minket hétről hétre, mindet meg sem tudjuk emészteni. Hogy csak az elmúlt pár hétből szemezgessek, a Schammasch új anyagával képtelenség betelni, de az új Ihsahn és Obsidian Kingdom albumok is csodásak lettek, vagy akár említhetném a Grey Heaven Fall és a Dissvarth anyagokat is, hiszen mindegyikük tartós kapcsolatot ígér.
 

Az Entropia nevű formációval folytathatnám a sort, hiszen amit az Ufonaut hét tételében művelnek a lengyelek, az egyszerűen fantasztikus. A zenekarral egy kolozsvári koncert alkalmával ismerkedtem meg közelebbről, ugyanis volt szerencsém őket is megnézni élőben a Mgła előtt. Igazság szerint már ott megjegyeztem magamnak a csapatot, csak azt bánom, hogy nem sikerült az esemény előtt jobban kivesézni az új lemezt.

Egészen fiatal zenészekre kell gondolnunk az Entropia esetében, az ennek megfelelő lendület nem is hiányzik a zenekarból. Élőben is feltűnt, milyen energikusak, az a bizonyos szikra a szemükben egyértelmű jelét adta az őszinteségnek és elkötelezettségnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a csapat szóban forgó második lemeze. A srácok nem szándékoztak valamilyen stílusnak megfeleltetni a dalokat, hanem szabadon eresztették a fantáziájukat, hogy egy korlátoktól mentes, mégis kohézióval rendelkező, inspirációtól fűtött, egységes lemezt hozzanak létre. A black metal csupán egy a megannyi eszköz közül, sludge döngölések éppúgy előfordulnak, mint a post metalra jellemző atmoszférikus jelleg, de a shoegaze (vagy blackgaze, ha úgy tetszik), sőt, a progresszív megnevezéssel sem járunk messze a valóságtól.
 

Dalközpontú, ihletett hét tételt mutat meg nekünk az ötösfogat, kerek zenei koncepcióban tálalva azt, veterán bandákat megszégyenítő érettséggel, kitűnő hangzással. Három-négy hallgatás után már elkezdenek kibontakozni a szerzemények, a további hallgatások pedig fényt vetnek a korábban nem észlelt nüánszokra. A dalok rögzülnek az ember fejében, felidézhetővé válnak, és ez hatalmas dolog ebben a műfajban. A főszerep a zenéé, az extrém ének csupán a háttérben színezi az egyébként is gazdag árnyalatokkal megfestett vásznat. Nagyon sokszor az volt az érzésem, hogy instrumentális zenét hallgatok, mert a hangszerek játéka annyira leköti az ember figyelmét, hogy az amúgy is ritkábban felcsendülő vokál szinte teljesen beintegrálódik a hangulatfestő elemek közé. Ez utóbbiból bőven akad a lemezen. Az elektronikát pazar módon építik be a dalaikba. Leheletfinom futurisztikus hangok díszítik a dalokat, éppen csak annyira, hogy megborzongassa annak hallgatóját. Még a 2001 Űrodüsszeia című Kubrick film is beugrott a nyitó Fractal második felében. Néhol a ridegség és az űrbéli magány érzése hatalmasodik el az emberen, máskor csalogató hangok invitálnak ismeretlen bolygók felszínére, mint amilyen a címadóban vagy a Mandala című tételben hallható.
 

Kiváló harmóniákban és zseniális gitártémákban úgyszintén bővelkedik a lemez. Egymást érik a jobbnál jobb ötletek, és a dalok szinte mindegyikében nem várt meglepetések ütik fel a fejüket. A Samsara és a címadó második felében is olyan fogós riffekkel, témákkal, tempóváltással találkozunk, hogy az egyébként remek dalokon belül is külön örömforrást jelentenek. A Mandala című szerzeményt nevezném talán a legfogósabbnak az összes közül. Gojirára emlékeztető riffel indít a dal, és itt meg is állok, hogy kiemeljem a bőgő iszonyaterős, vaskos megszólalását. Az egész albumra jellemző, de erre a dalra különösen igaz, hogy bivaly módjára döfnek és öklelnek fel a bőgő húrjai. Valamire nagyon ráérzett az Entropia legénysége, és azt érzékeltetni is képesek. Nem kisebb érdem jár a dobosnak, aki meggyőző váltásokkal lendíti fel a dalok mindegyikét. Tekerései éppoly magabiztosak, mint a szaggatottabb riffekre épülő taktusai. A cintányérok kiemelt használatát is érdemes megjegyezni.
 

Az egyik kedvenc tételem a lemezt záró Veritas. Ebben a dalban már rég magunk mögött hagytuk a civilizációt, és mindent, ami korábban fontosnak tűnt. Hogy a filmeknél maradjunk, az Interstellar jutott eszembe hangulat szempontjából. A távoli, ismeretlen sötétség irányába utazunk ezzel a dallal, a visszaút lehetőségének teljes kizárásával, mégis egyfajta remény kíséri az állandó nyugtalanság vezényelte tovahaladást. Remény, hogy máshol elölről kezdhetjük.

Az Ufonaut űrbéli hangulata kiemelkedő dalokban ölt testet, a megfoghatatlan atmoszférát minden oldalról impozáns elképzelésekkel támogatja meg a csapat. Ez itt egy új generáció példaértékű munkája, mélyen a felszín alatt megfakadt igényes zene.
 
Entropia_Ufonaut_2016
Kiadó:
Stílus:
black/sludge/post metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Fractal (06:13)
2.Samsara (06:00)
3.Ufonaut (05:48)
4.Apogeum (06:33)
5.Mandala (06:54)
6.Paradox (05:09)
7.Veritas (06:36)
Írta:
farrrkas
2016. május 14., szombat, 11:11
Facebook:
Mgła, Procession, Dread Sovereign, Entropia, Maze - 2016. február 5. Kolozsvár
Koncertbeszámoló, farrrkas @ 2016. február 7., vasárnap, 15:07
Koncertek
© 2001-2020 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.023 seconds to render