A
Trillion két
Grand Mexican Warlock muzsikus és az
Apey and the Pea frontemberének szerelemgyereke. Nem annyira új keletű ez a formáció, viszont csak nemrég érkezett el az idő bemutatkozó nagylemezük kiadására. Stílusilag leginkább a grunge dominál
Trillionéknál, de akadnak metalosabb témák és southern-ös, akusztikus nóták is a
Dreaming Black (Neon nélkül!) albumon.
A csapatban
Áron "Apey” Andris gitározik és énekel,
Mohácsi Matyi bőgőzik,
Szabó Lac pedig visszatért eredeti hangszeréhez, azaz dobol. Mivel nem nyeretlen kétévesek alkotják a bandát, így szinte borítékolható volt a minőség. És valóban, igen erősre sikeredett ez a 42 perces korong. Mind hangulati, mind zenei szempontból.
Nekem már a borító is elnyerte tetszésemet, egyfajta sötét hangulatot sugall, ergo ráerősít a címre. Nyilván nem én leszek az egyetlen, akinek a
Trónok Harca film (
A Tűz és Jég Dala-ciklus) rémfarkasai ugranak be a kép láttán. A minimalistára vett, digipak formátumú CD-n a borítóra rá van matricázva a zenekarnév és az albumcím. A belső oldalon kaptak helyet a legfontosabb infók, a hátoldalon meg a dalcímek, és a szunnyadó farkas látható.
Egyszerű, sallangmentes a külcsín, de ugyanezek a jelzők a muzsikára is érvényesek.
A
Crumble Me kezdése, majd aztán a szám egésze nekem leginkább a
Foo Fighters vadabb dolgait idézi.
Apey is elég
Dave Grohl-osan hozza a figurát. Ennek ellenére, vagy épp ezért kifejezetten működőképes, tökéletes kezdőnóta. A
Leather, Tail, Creeps dupla olyan hosszú, mint az előző tétel és a tempója is jóval visszafogottabb. Ügyesen építkeznek a hangszerek,
Andris pedig nagyot énekel ebben az
Alice In Chains ízű, atmoszférikus, súlyos szerzeményben. Ahogy a végére kiteljesedik, bekeményedik, az szinte katartikus!
A
Maths hasonló vonalon mozog, az ének ebben inkább
Eddie Vedder-es,
Laci energikus dobolása tetszetős, főleg ahogy felpörgeti a tempót közép tájt. Egyébként érzéssel alkalmazzák a kifejtősebb, hosszabb dalokban az "elfojtás-kitörés-elfojtás-kitörés” formulát. A címadó viszont a lendületes darabok sorát gyarapítja. Egyszerű, rögtön rögzülő refrénnel vértezték fel, és itt már
Anselmo orgánuma, stílusa is felrémlik. Gyaníthatóan koncertfavorittá fog előlépni ez a tétel. A végén hallható, a capella előadott, visszhangosított, grunge-os ének zseniális! Az első akusztikus gitár uralta, southern-ös, füstös nóta a
Words From a Long Long Time. Simán jól mutatna mondjuk egy
Black Stone Cherry, vagy
Lynyrd Skynyrd lemezen is. A korong legbetegebbje a
Suicide, aminek refrénjében
Kurt Cobain-hez hasonlóan megőrül
Apey. Persze aki csak a
Nevermind slágereit ismeri és nem hallotta az első
Nirvana lemezt, vagy az
In Utero-t, az most biztos nem érti miről beszélek. Amúgy
Mike Patton-tól is megszokhattuk az ilyen brutál acsarkodást. Az
Anthem simán
Trillion-himnusszá érhet, a verzében és a refrénben is többszólamú énekkel operál
Andris, a versszakokban elhelyezett suttogások heveny libabőrt okoznak.
A
Worktoy amolyan
Pearl Jam meets
Stone Temple Pilots, tehát rossz nem lehet! Ha jól hallom, még csörgődob is van benne. :)
A záró, újfent merengős, lágyabb/torzításmentes vizekre evező
Lower Hutt (Witches of the North) sem gyenge eresztés. Ebben a környezetben/formában még a felvezető "óóóóóóózások” sem tűnnek cikinek, sőt, kimondottan hangulatfokozók.
Laci lassú, öblös tamozása szintén fülsimogató. A lemez hangzása amúgy perfekt! Nyersen, természetesen, dinamikusan szól. Mind a három hangszer a helyén van, azaz még arányos is.
Nem mondom, hogy a
Trillion a világ legegyénibb zenekara (bár speciel hazánkban nem sok hozzájuk hasonló muzsikát játszó csapat van), de egy minőségi albumot szállítottak le. Ha a következő lemezükön sikerül megütniük egy unikálisabb, egyedibb hangot, akkor még komolyabb siker várhat rájuk. Én drukkolok nekik, mert a
Dreaming Black több mint ígéretes!