The Art of Loss (2016)



Ray Alder
akkor is az egyik kedvenc énekesem lenne, ha "csak” Fates Warning lemezeken hallatta volna hangját. De szerencsére az évek alatt több bandában is tevékenykedett, ott van például az Engine, amiben nu/alternatív metalos zenei alapra dalolászott hatalmasakat, vagy épp a hányatott sorsú Redemption. Hozzájuk a második album megjelenése előtt csatlakozott, így a The Fullness of Time-on már az ő egyedi orgánuma hallható. A csapat 3. és 4. korongja között a zenekarvezető/gitáros Nick Van Dyk-nél a leukémia egy ritka fajtáját diagnosztizálták, mely betegséggel azóta is küzd. Bernie Versailles pedig 2014 októberében dőlt ki aneurizmája miatt. Így gyakorlatilag gitárosok nélkül maradt a brigád. De ez sem tántorította el őket attól, hogy valahogyan összehozzák 6. nagylemezüket. A The Art of Loss már címében sem ígér túl sok vidámságot és a borítója (ami teljesen atipikus metal-borító!) csak tovább fokozza a rosszérzést. Persze a történtek tükrében nem meglepő, hogy egy alapvetően sötét tónusú opusz született. Melyen vendégmuzsikusok játszották fel a gitárok nagy részét, jelesül Simone Mularoni, Chris Poland, Marty Friedman és Chris Broderick. Előbbi leginkább a DGM-ből ismert, míg az utóbbi három uraság rövidebb-hosszabb ideig tagja volt egy Megadeth nevű, tök ismeretlen formációnak… :D

Ezek után gondolom senki sem lepődik meg azon, ha azt mondom: ennyi gitárszóló még egyik Redemption lemezen sem volt. Én kicsit sokallom is az ujjgyakorlatokat, de azt elismerem, hogy mindegyik közreműködő odatette magát és nem kisujjból kirázott, rutin/ kamuszólókat, riffeket adományozott Alder-éknek.



A címadó nóta kapásból virgával indít, aztán hál’ istennek hamar átvált a jól megszokott, Redemption-féle prog. metalba. Ray dallamai ellenállhatatlanok, a refrén és a verzék is fogósak, a ritmusszekció brillírozik, a billentyűtémák szolidan színesítenek. Chris Quirarte dobjátéka, tamozása különösen fülgyönyörködtető! Misztikus hangokkal kezdődik a Slouching Towards Bethlehem, majd Sean Andrews pillanatai következnek. Ütős társához hasonlóan őt sem emlegetik gyakran, ha top basszusgitárosokról esik szó. Pedig mindkét zenész patent a maga hangszerén, és nem egy nevesebb kollégájuknál technikásabb, hangulatosabb játékra képesek! Magyarán alulértékeltek. Amit ebben a 8 perces szerzeményben összemuzsikálnak, tanítani való! De nyugodt szívvel mondhatom a lemez egészét, hisz végig élvezetesen bazseválnak. A Damaged az egyik Marty Friedman-es dal, és nem csupán az ő teljesítménye miatt lett ennyire erős. Ahogy a második versszakban a töredezett riffek alatt megszólalnak azok a zongorahangok, majd később a refrénben is, az magas fokú hangszerelési képességekről tanúskodik. A gitárszólót megtámogató alap ritmizálása sem kutyafüle! A CD második leghosszabb tétele a 10 és fél perces Hope Dies Last. Közhely számba megy a "remény hal meg utoljára” szlogen, de a zenekar háza táján történtek szemszögéből nem is tűnik annyira közhelyesnek ez a cím. E nóta is zseniálisra sikerült, szinte elröppen az a majd’ 11 perc. A That Golden Light kezdése kedvenc Fates Warning lemezeimet juttatja eszembe (a kései, sötétebb, tüskésebb zenét rejtő cuccok), viszont a refrén már-már vidám, emelkedett. Olyannyira, hogy a sokat szidott, de nekem tetsző aktuális Dream Theater-en is jól mutatna.


A Thirty Silver különlegességét az adja, hogy mind a három ex-’deth gitáros csapatja benne. Nálam ennek ellenére Ray lélekkel teli, kifejező éneke/hangszíne viszi a prímet! Számomra a három gitárból kiszökellő megannyi hangjegy sem ér annyit, mint az ő általa előadott egy-egy sor. A bárdisták teljesítményét elismerem, de különösebb hatással nincsenek rám. Alder hangja viszont megérinti a lelkem. Nem véletlen, hogy a FW azon albumai nálam a favoritok (A Pleasant Shade of Gray, Disconnected, Fates Warning X), melyek szellősebb, sötétebb, befelé fordulós zenét tartalmaznak. Hisz azokon a korongokon érvényesül legjobban a fickó különleges hangja. A The Art of Loss is tartalmaz nyomokban érzékeny hangulatokat, de alapvetően lendületes, erőteljes muzsika hallható a CD-n.
A The Who slágerének, a Love Reign o'er Me-nek a feldolgozása nekem egyáltalán nem hiányzik, még úgy sem, hogy John Bush-sal karöltve dalolászik benne Ray.
A záró, 22 és fél perces At Day's End grandiózus zárás, szinte tökéletes szerzemény, bár talán meg lehetett volna kicsit nyesni itt-ott…

Összességében sokkal jobban tetszik a The Art of Loss, mint az eggyel ezelőtti This Mortal Coil, mely lemez szerintem a banda legkevésbé sikerült alkotása. A friss korong ellenben a legerősebbek között van, úgyhogy aki eddig kedvelte a csapatot, az ezután is fogja, aki pedig nem ismerte őket, de szereti a poweres prog. metalt, az ki ne hagyja ezt a művet!

Redemption_The_Art_of_Loss_2016
Kiadó:
Stílus:
Prog. metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.The Art of Loss (05:22)
2.Slouching Towards Bethlehem (08:06)
3.Damaged (04:56)
4.Hope Dies Last (10:33)
5.That Golden Light (04:54)
6.Thirty Silver (06:25)
7.The Center of the Fire (07:55)
8.Love Reign o'er Me (The Who cover) (05:08)
9.At Day's End (22:33)
Írta:
oldboy
2016. április 20., szerda, 19:44
Facebook:
ChuckdeatH 2016. április 20., szerda, 21:11
ChuckdeatH
Csatlakozott:
2016. január 1.
Hozzászólások: 28
Eddig az év prog.albuma. (@)
Koncertek
Deep Purple
december 9.,
Papp László Budapest Sportaréna
CoreLeoni
december 11.,
Dürer Kert
Jinjer
december 22.,
Barba Negra
The Great Tour
január 22.,
Papp László Budapest Sportaréna
Equilibrium - Renegades Tour 2020
január 28.,
Dürer Kert
European Galactic Terrortour
február 7.,
Barba Negra
World Dominion Tour 2020
február 20.,
Barba Negra
Kvelertak
március 10.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.068 seconds to render