The Astonishing (2016)


Bár még az év elején járunk, de gyanítom nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az esztendő legvitatottabb, legmegosztóbb albuma már megjelent. Tény, hogy a Dream Theater utolsó, nagyjából közmegegyezésesen zseniális lemeze a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory óta napvilágot látott hét korong megítélése sem volt egyértelmű, de ekkora vitát egyik sem váltott ki, mint a The Astonishing. Igaz hazánkban viszonylag egyöntetű a vélekedés róla. Mind a rocksajtó ítészei, mind a rajongók mélységesen, vagy kevésbé mélységesen, de csalódottak. Persze akadnak kivételek, és szerintem ezután is fognak. Mindenesetre a recenziókat és kommenteket olvasgatva rájöttem, hogy mára a DT olyanná vált, mint a nyuszika. Ha van rajta sapka, az a baj, ha nem, akkor meg az. Hisz a korábbi kiadványaikat rendre az a kritika érte, hogy sok a hosszas, öncélú virgázás a dalaikban. A friss műről pedig sokan pont ezt hiányolják…

Egyesek megnyilvánulásaiból az jön le számomra, hogy személyes sértésként élik meg az új lemezt. Hogy mertek Petrucciék 130 percnyi zenefolyammal eléjük állni, ami kevés fogódzót tartalmaz és a hangzása sem telitalálat, mégis mit képzelnek magukról ezek a fickók? És sorra kifejtik, hogy ez a muzsikus ezért sz@r, a másik meg azért és hogy ez egy nagy rakás kaki, stb. Érezni a felháborodást a szavaikban. Ez nyilván azért van, mert mindenkinek vannak elvárásai kedvenceivel szemben és senkinek sem esik jól, ha az aktuális CD nem áll összhangban az ízlésével. És ilyenkor jön a számonkérősdi komment-cunami. Biztos itt is ki fogják többen fejteni, hogy nekik miért nem tetszik a The Astonishing. És talán lesznek olyanok, akik pozitívan vélekednek a korongról…

Valószínűleg ők, vagy mondhatom mi leszünk majd kisebbségben. Ugyanis nekem kimondottan bejön a minden szempontból grandiózus konceptlemez. Persze nem volt ez mindig így! Az első hallgatás után, hirtelen felindulásból én is személyes sértésnek vettem az opuszt. Mert mi tűnik föl első blikkre? Sok a szentimentális, gyakran giccsbe hajló lassú, lírai rész, indokolatlanul sok tétel kezdődik zongorával és bizonyos zenekarok/előadók hatása elég konkrétan hallható itt-ott. Továbbá a dobhangzás műanyag, triggerelt, idegesítő. El is hiszem, ha ezek a tapasztalások valakit eltántorítanak a további ismerkedéstől! Én minden negatív benyomás ellenére úgy éreztem, hogy esélyt kell adni a lemeznek. Egyrészt amiatt, mert egy 130 perces dupla koceptalbum esetében 1 (vagy akár 2,3,4) hallgatás nem hallgatás, másrészt velem gyakran előfordult a múltban, hogy azok az albumok, amik eleinte nem tetszettek később betaláltak és a mai napig rendre elő-elő kerülnek. Ergo, hosszú távra szólnak. Ellenben néhány koronggal, amik rögtön hatottak, de aztán 5-6 fülelés után meguntam őket. Higgyétek el, nem úgy álltam hozzá a The Astonishing-hez, hogy ezt ha törik, ha szakad, szeretni akarom. Az elképzelhető, hogy "jóra hallgattam”, de szerintem jóra csak azt lehet hallgatni, ami eleve jó. A rossz lemezek idővel, hosszas tesztelés/ismerkedés után sem válnak jóvá.

Anno, amikor hírül adták, hogy nagyszabású, "történetmesélős” lemez készül a műhelyükben, a sci-fi/disztopikus téma miatt úgy gondoltam talán másabb lesz zeneileg, mint az utóbbi néhány korong. Bátor, váratlan, meglepő megoldásokban bővelkedő albumban reménykedtem. Azaz, valódi progresszióra vágytam. Nos, ez nem következett be és naiv voltam, hogy azt hittem ki tudnak/akarnak lépni saját bőrükből.
Aztán elkezdtem mindenféle elvárás nélkül hallgatni a lemezt.
A teljes élmény elérése érdekében fülelés közben olvastam a dalszövegeket és tanulmányoztam a csapat honlapján fellelhető háttérinfókat a karakterekről. Bár a sztori mondhatni gyermeteg, mégis több, addig érthetetlen zenei részlet világosodott meg a szavak segítségével. A történet Petrucci fejéből pattant ki, aki nagy Star Wars és Trónok Harca fan, így összetákolt a kettő házasításából egy elképzelt jövőbeli világot. Ami nem kevés ellentmondást tartalmaz, lévén megfér benne a modern technika (pl. zenelejátszó) a karddal. Az uralkodó, kis létszámú elit Lord Nafaryus-szal az élen, fényűzésben él, míg a szegény nép el van nyomva. Agyonmelózzák magukat, szinte másra nincs is idejük. Például a zenére sem. Ebben a világban a "zenét” a NOMACS (noise machines), vagyis a zajgépek jelentik (a borítón látható lebegő gömböcök). Ez ellen a feudális rendszer ellen lázad Arhys, aki a Ravenskill vezetője. Úgy véli öccse, Gabriel lehet a megváltó, mert az általa játszott muzsika csodákra képes. Komoly szerepe van a történetben az uralkodó lányának, Faythe-nek, aki amolyan "nép hercegnője” és megérinti Gabriel képessége, ugyanis titokban ő is szeret zenét hallgatni a kis music player-én. A cselekményt pár mondatban össze lehetne foglalni, de nem akarok spoilerezni, akit érdekel, olvasgassa őket, mondjuk ITT.
Nem is annyira a szépirodalmi értéke miatt, lévén olyanja nincs neki, hanem mankó-jellege miatt, mert segít eligazodni abban, hogy most akkor épp melyik karaktert szólaltatja meg LaBrie. Nagyjából csak az énekre összpontosítva is kitalálható, de nem mindig. Hiába, egyetlen hang (még ha talán sosem énekelt ennyire színesen, mint itt) képtelen ennyi szereplőt megjeleníteni. Sokan föl is róják kritikaként, hogy miért nem hívtak vendégénekeseket az egyes karakterek megformálásához. Valószínűleg a koncertek miatt, hisz a hamarosan startoló turnén egy az egyben el fogják játszani a lemezt, és nyilván arra nem lett volna lehetőség, hogy a vendégvokalisták is végignyomják velük a koncerteket.
A magnóról való bejátszás pedig nem lett volna túl elegáns. Mondjuk kíváncsi vagyok James hogyan fog megbirkózni ezzel az irgalmatlan szöveg/énekmennyiséggel. Főleg, hogy élőben korábban is akadtak gondjai…
De ez már a jövő zenéje!


A The Astonishing külleme rendben van, igényes digipack formátumú, két oldalra kihajtható, a szövegkönyv pedig be van ragasztva középre.
A discekbe égetett zene igényességét sem érdemes megkérdőjelezni, bár vannak, akik megteszik. Szerintem az igényességre való törekvést többek között mutatja az élő szimfonikus zenekar csatasorba állítása, a hangversenyzongora gyakori felcsendülése, stb.

A zajgépek tevékenységével indul az album, majd az instrumentális Dystopian Overture több olyan témát mixel össze, ami a későbbiekben lesz hallható. Ugyanez a funkciója a második felvonást (CD-t) nyitó 2285 Entr'acte-nek is. A The Gift of Music volt az első nóta, amit nyilvánosságra hoztak. Nekem már akkor tetszett, bár semmi extrát nem hoz, de hangulatos, fogós darab.



A „People just don't have the time for music anymore, and no one seems to care!” sor pedig nem csak a sztori szempontjából lényeges, de jelen korunk kor/kórképeként is felfogható. Mert az átlagember manapság ritkán részesül a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás” kegyében. A hétköznapi robot, a mókuskerék, a család nem hagy sok időt olyan dolgokra, mint pl. a művészetek élvezése. A zene is legtöbbek számára a 3 perces rádióslágereket jelenti. Egy ilyen világban végképp hatalmas bátorság kiállni egy ehhez hasonló hosszú, lassan nyíló albummal. És mégis, nálam 3-4 hallgatás után működni kezdtek az olyan dalok, mint az egyik legkeményebbnek számító A Better Life. A zúzós első etapot egy nyugodt második rész követi, amiben James csodaszép dallamokat hoz. Ahogy Arhys hangján halott feleségéhez intézi az
„Evangeline, you lived a life of misery and pain.
Evangeline, I’ll never let your memory die in vain.
Evangeline, my heavy heart still bleeds.”

sorokat számomra heveny libabőr kategória! A Lord Nafaryus egyértelműen a Queen és a Muse hatását hordozza magán. Az A Savior in the Square kezdő dallamai szintén gyönyörűek. És LaBrie mekkorát énekel már benne! Az „In peace, we gather here today” mondatban ahogy az iiiiiin pííííííc szavakat dalolja, számomra nagyon emlékezetes. A Falling Into Infinity hangulatát idéző When Your Time Has Come szintén rendben van, én még azt sem élem meg negatívumként, hogy a refrén elég Take That-es! Petrucci wah-pedálos szólója meg pazar! A Prágai Filharmonikusok sokat tesznek hozzá a szerzeményekhez, a lírai Act of Faythe-ben dominálnak talán leginkább. Amiben elhangzanak a következő sorok:
„My music player, my private paradise.
My music player, a refuge I must hide.”


Kérem alássan, Disney bonyolultságú történet, giccses megoldások ide vagy oda, a The Astonishing legfőbb üzenete a ZENE mindenhatósága, a ZENE hatalma! Emiatt csakis elismeréssel tudok adózni Myungék előtt!

A metalos pillanatokat erősíti a Three Days. Egy kis Jézus Krisztus Szupersztár kikacsintással és az elengedhetetlen Rudibácsis ragtime betéttel a végén. Ami alatt Mangini épp blastbeatel…
A Brother, Can You Hear Me? hallatán meg a Pink Floyd Fala fog beugrani mindenkinek, aki hallotta már azt a klasszikust. Érdekessége, hogy a verzékben olyan orgánumon szólal meg LaBrie, amit én még sosem hallottam tőle. Szerintem eddig hibátlan a lemez, de ami ezek után jön, még a korábbiakat is űbereli. Az akusztikus gitárral indító és tanítani valóan építkező, vibrálóan játékos A Life Left Behind számomra a The Astonishing egyik csúcspontja. Minden téren a legszebb DT hagyományokat idézi! James lélekbe maróan énekel, a refrén pedig könnyfacsaró. A „To see what lies ahead” sorát már-már angyali hangon adja elő! Kapaszkodónak sem utolsó ez a szerzemény, hisz a refrén többszöri felcsendülése miatt jobban, hamarabb rögzül, mint a legtöbb társa. A Ravenskill zongorás, madárcsicsergős kezdése, majd James effektezett dallamai visszarepítenek a Kevin Moore-os időkbe. A kérdezz-felelek vokál ugyancsak telitalálat. Aztán ahogy a második perctől bedurvul, az sem piskóta! A New Beginning-ben pedig az alázatosan, magához képest visszafogottan pengető Petrucci megereszt egy 2 perces gitárszólót.


Végigmehetnék az összes dalon, magasztalhatnám a párom kedvencének számító Begin Again-t, ami a végén hallható harangokkal karácsonyi hangulatot kelt, de nem teszem. Higgyétek el, az összes nótában van valami, ami átlag fölötti. Ha összességében kellene körülírnom a The Astonishing zeneiségét, akkor azt mondanám, hogy egy Dream Theater musical/rockopera, amely merít korábbi albumaikból. A Six Degrees… kettes cédéjéből, a Falling Into Infinity-ből, természetesen a Scenes-ből és a Change of Seasons-ből. Ez utóbbin ugye van többek között Elton John, Deep Purple, Queen feldolgozás. A The Astonishingen pedig akad bőven zongora, akusztikus gitár, Hammond-orgona és játékosság, teatralitás. Sosem volt még ennyire színpadias az Álomszínház!

Nem állítom, hogy tökéletes lett a lemez, talán vendégénekesek és egy külsős producer bevonásával még jobb lenne a végeredmény… A DT sem fordult ki önmagából, mégis találhatók újdonságok. Az íres dallamvilágú hegedű a Hymn of a Thousand Voices-ban pl. elég meglepő. Túl egy tucat hallgatáson mégis amiatt vagyok a legboldogabb, hogy folyamatosan fölfedezek olyan finomságokat, amik garantálják, hogy hónapok/évek múlva is jóleső érzéssel tudjam berakni a lemezt a lejátszóba. Roppant hangulatos, érzéssel, lélekkel teli lett a The Astonishing, aminek megítélése meggyőződésem, hogy évek múlva fog a helyére kerülni a Falling lemezhez hasonlóan.

Tudom, korunk legnagyobb kincse az IDŐ. Ha valaki nem tud, nem akar az életéből többször 130 percet erre a monstrumra szánni, inkább el se kezdje vele az ismerkedést!

Dream_Theater_The_Astonishing_2016
Kiadó:
Stílus:
Musical/rockopera DT-módra
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
Act I
1.Descent of the NOMACS (01:10)
2.Dystopian Overture (04:50)
3.The Gift of Music (04:08)
4.The Answer (01:52)
5.A Better Life (04:39)
6.Lord Nafaryus (03:28)
7.A Savior in the Square (04:13)
8.When Your Time Has Come (04:19)
9.Act of Faythe (05:00)
10.Three Days (03:44)
11.The Hovering Sojourn (00:27)
12.Brother, Can You Hear Me? (05:11)
13.A Life Left Behind (05:49)
14.Ravenskill (06:01)
15.Chosen (04:31)
16.A Tempting Offer (04:19)
17.Digital Discord (00:47)
18.The X Aspect (04:13)
19.A New Beginning (07:41)
20.The Road to Revolution (03:35)
 
Act II
1.2285 Entr'acte (02:20)
2.Moment of Betrayal (06:11)
3.Heaven's Cove (04:19)
4.Begin Again (03:54)
5.The Path That Divides (05:09)
6.Machine Chatter (01:03)
7.The Walking Shadow (02:58)
8.My Last Farewell (03:44)
9.Losing Faythe (04:13)
10.Whispers on the Wind (01:37)
11.Hymn of a Thousand Voices (03:38)
12.Our New World (04:12)
13.Power Down (01:25)
14.Astonishing (05:51)
Írta:
oldboy
2016. február 20., szombat, 10:20
Facebook:
oldboy 2016. február 25., csütörtök, 09:42
oldboy
Csatlakozott:
2008. július 25.
Hozzászólások: 1898
Ha eddigi pályafutásuk két végletét kellene megemlíteni, akkor én is a Train of Thought-ot és ezt a friss opuszt mondanám. Előbbi a legkeményebb, legmetalosabb, zeneileg kevésbé színes/változatos. A The Astonishing pedig a leglightosabb, viszont színes, változatos, még ha ez első pár blikkre nem is tűnik úgy... ;-)
ensomhet 2016. február 25., csütörtök, 09:31
ensomhet
Csatlakozott:
2004. március 12.
Hozzászólások: 2307

Ilyen.
emp 2016. február 25., csütörtök, 09:11
emp
Csatlakozott:
2007. december 17.
Hozzászólások: 2497
Válasz Nagaarum üzenetére:


Szerintem meg az Awake. Az a gitárhangzás szakít. Igaz, ott a dalok között vannak lágyabbak is, viszont a Caught in a Web, vagy a Lie igen fémesre sikerült.



Jó, ezzel nem licitversenyt akartam indítani, csak felhívni a figyelmet az említett lemez érdemeire, ami a visszajelzések szerint határozottan szükséges ha az egyetlen reakció ismét az Awake visszhangzása. :-)
--
Tiszta hülye, aki nem normális!
ZolixiusRex 2016. február 25., csütörtök, 08:37
ZolixiusRex
Csatlakozott:
2011. január 31.
Hozzászólások: 1788
"Valaki" Awake-ot emlegetett?! :-D Támogatom! (yes)
--
In Grind We Trust!
Nagaarum 2016. február 25., csütörtök, 06:54
Nagaarum
Csatlakozott:
2011. június 30.
Hozzászólások: 2379
Válasz emp üzenetére:

Az a véleményem a DT korai időszakával kapcsolatban, hogy bár én is a Scenes lemezt tartom a legjobbnak, legszórakoztatóbbnak, azért sokan nem veszik szerintem észre, hogy az a lemezük, ami zeneileg (és hangzásilag is) a leginkább kilép a megszokott medrükből, az a Train of Thought.

Nem csak, hogy a legsötétebb, legmélyebbre kevert hangzásilag, de talán a legagresszívabb, legsötétebb lemezük hangulatilag is. Talán itt pörög a legtöbbet a duplázó, szaggat a gitár és általánosságban is a legsúlyosabb témákkal operáltak a srácok. Rudess alig csilinggel, Petrucci is számonként 1-1 kötelező arpeggio pörgetést enged meg magának, egyébként dominálnak az agresszív torzított vokáltémák, szaggatott metalos riffelések és Portnoy is meglepően agresszív sima kettőnégyeket tol, nem egyszer.

Emellet kétlem, hogy a csapatot kedvelők körében az olyan dalok, mint az As I Am, Endless Sacrifice, This Dying Soul ne lennének a legmagasabban jegyezve.

Szerintem meg az Awake. Az a gitárhangzás szakít. Igaz, ott a dalok között vannak lágyabbak is, viszont a Caught in a Web, vagy a Lie igen fémesre sikerült.
--
>>> Kövess a Facebookon! <<<
emp 2016. február 24., szerda, 14:23
emp
Csatlakozott:
2007. december 17.
Hozzászólások: 2497
Az a véleményem a DT korai időszakával kapcsolatban, hogy bár én is a Scenes lemezt tartom a legjobbnak, legszórakoztatóbbnak, azért sokan nem veszik szerintem észre, hogy az a lemezük, ami zeneileg (és hangzásilag is) a leginkább kilép a megszokott medrükből, az a Train of Thought.

Nem csak, hogy a legsötétebb, legmélyebbre kevert hangzásilag, de talán a legagresszívabb, legsötétebb lemezük hangulatilag is. Talán itt pörög a legtöbbet a duplázó, szaggat a gitár és általánosságban is a legsúlyosabb témákkal operáltak a srácok. Rudess alig csilinggel, Petrucci is számonként 1-1 kötelező arpeggio pörgetést enged meg magának, egyébként dominálnak az agresszív torzított vokáltémák, szaggatott metalos riffelések és Portnoy is meglepően agresszív sima kettőnégyeket tol, nem egyszer.

Emellet kétlem, hogy a csapatot kedvelők körében az olyan dalok, mint az As I Am, Endless Sacrifice, This Dying Soul ne lennének a legmagasabban jegyezve.
--
Tiszta hülye, aki nem normális!
Nagaarum 2016. február 22., hétfő, 16:57
Nagaarum
Csatlakozott:
2011. június 30.
Hozzászólások: 2379
Válasz boymester üzenetére:

Nagaarum:
Ez a lemez nem megosztó, hanem szar. (hrhr)

Naga, mindig bírtam, hogy milyen finoman tudsz utalni, vagy rátapintani a lényegre:) (6)

Egyszerű vagyok, mint egy faék Boymester X. ...
--
>>> Kövess a Facebookon! <<<
McFrost1977 2016. február 22., hétfő, 16:00
McFrost1977
Csatlakozott:
2015. augusztus 28.
Hozzászólások: 1846
"Csak" a metal hiányzik, a Pull me Under fajtából!
Esküvő szervezőknek pl. kiváló lehetőség: 34 lakodalomra meg van az ifjú pár bevonuló zenéje, persze polgári ünnepségen.
--
Állat vagyok,
száj és bél,
éhségem nő,
mint belül a halál.
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.062 seconds to render