Vannak olyan albumok, vagy legalább is voltak anno még az internetes kánaán előtt, amikről lehetett tudni, hogy kiemelkednek az átlagból. Persze ez annak is volt köszönhető, hogy sokkal szűrtebben, kevesebb havi megjelenéssel kellett szembenézni. Valahogy viszonylag rövid idő alatt kialakult egy-egy kiemelkedőbb lemez kultusza és egy-egy kiemelkedőbb alkotás ezen a helyzeten keresztül sokkal koncentráltabban tudta egy adott banda szekerét meglendíteni. Aztán ez a bőség korában már sokkal árnyaltabbá vált. Ezer lemez ömlik mindenhonnan, amiket sokszor megfülelni sincs idő, nem hogy a mélyére merülve felfedezni és heteken keresztül ízlelgetni, ráérezni minden apró rezdülésére. Ez kétirányú utca, hiszen sokkal könnyebben jutnak el a célközönséghez a fiatalabb, szűkösebb kerettel gazdálkodó, vagy éppen kezdő formációk, másrészt viszont annyira eltelíti az embert ez az "özön", hogy egyre tompábbá válik a füle, egyre nagyobb harsogás szükséges ahhoz, hogy ebből a masszából kiemelkedjen valami. Nos, az idei Sadist lemez nálam az utóbbi időszakban mindent túlkiabált. Pedig annyira nem is harsány. Valahogy még is elkapott első hallgatásra, és azonnal éreztem, hogy itt bizony valami izgalom rejtezik. Az idén huszonöt éves olasz veterán banda valahogy eddig nem érte el nálam az ingerküszöböt, aminek ezer oka lehet. Ezen okok között természetesen a saját balfékségem is szerepel. Hiszen az idei Hyaena nagylemez mást nem is köp a képembe, csak azt, hogy balfék vagy, hogy erre eddig nem figyeltél fel. Mentségemre szolgáljon, hogy szerintem a negyed évszázados életút ellenére nem én vagyok talán az egyetlen a közegben, aki eddig nem szentelt kiemelt figyelmet a talján prog death mestereknek. Na, ez most végérvényesen megváltozik. A Hyaena egy olyan pillanatban kapott el, amikor minden tökéletes volt a befogadáshoz. Épp totálisan lefáradtam az ilyen-olyan konvencionális HP-lovag death lemezektől és szorította a torkomat egy megfogalmazhatatlan érzés, hogy ez a műfaj több annál, többnek kell lennie. Ezt az űrt töltötte fel bennem a Hyaena mint egy berobbanó üstökös és adott értelmet minden hiányérzetemnek. Elindított azon az úton, aminek során olyan kérdések vetődtek fel bennem, hogy miért is zseniális itt minden egyes hang annyira?

Fussunk hát neki. Első körben a Sadist zenéje nem modern. Koránt sem az. Nagyon is hagyomány és stílustisztelő, ami stílus és hagyománytisztelet nem máshonnan érkezik, mind Chuck Schuldiner örökségéből, a Cynic hőskorából, a Sadusból, James Murphy zsenijéből, az Atheist és a Nocturnus hagyatékából. Persze ezek a nevek egy adott korszak kiemelkedő monumentumai, amik a maguk idejében és közegében tették le a technikás és progresszív death metal és ezer zenei ágazatnak kiinduló pontját. Ma, 2015-ben nem lenne különösebben nagy durranás, hogyha a Sadist egy recirkuláló, "hagyománytisztelő" zenei felfogással állt volna elő. Persze, az alapok és a banda alapvető zenei filozófiája a fent említett csapatok hőskorából táplálkozik. Hogy ne tenné ezt, hiszen egy kortársról beszélünk jelen esetben! Azonban míg az összes nagy feladta, a sors közbeszólt vagy csak más irányba mozdult el az eredeti elgondolástól, addig a Sadist mindvégig kitartott az alapok mellett és felépítette annak egyfajta tökéletes egyedfejlődését. Ugyan is a Hyaena nem egy retro lemez, hanem a mintapéldánya a hőskorszak mai megtestesülésének.  Hibátlan elegye a régi iskolának és a mai kor zenei megoldásainak. Nem ragadtak meg a keserédes nosztalgiánál, de egy percre sem szakadtak el az alapoktól. A Hyaena 10 tétele a tökéletes evolúciós megálló itt 2015-ben.

Az őshatásokat képviseli a gitárhangzás, az annyira régi és kellemes ismerősként köszönthető fretless basszusgitár röfögése, az Andy Marchini, Schuldiner mestert idéző vokálja és persze a tekergő technikás számszerkezetek, amik technikásság címszó alatt egy percig sem vesznek el a manapság versenysporttá változó egyéni hangszeratlétikában. A dalok a szerkezetek által válnak komplexé. A folyamatosan lüktető és változó zenei megoldások hozzák el a progresszivitást és oly csodálatosan kerüli el a modern kor zenészbetegségét, ami a "ha már progresszívkedünk, akkor játszunk olyan gyorsan, technikásan, mint senki más" elgondolásban ölt testet. Szerencsére a modernség a Hyaenában minden ilyen jellegű villogástól mentesen válik eggyé a hagyománytisztelettel. A modernség itt most finoman villan ki a doborientáltra kevert hangzásban, Alessio Spallarossa által használt modern cintányérokban (MaxStax), az egyedi és szokatlan szintidallamokban, a témaválasztáshoz passzintott afrikai beszédben, a natív hangulatokban. A Sadist 2015-ben a Hyaena-val egy olyan korszakos mesterművet tett le az asztalra, ami egyfajta kapcsolat a régi nagyok és a modern zene között. Kalapemelés a hőskor előtt, egyben kéznyújtás a modern stílustársak híveinek. Mert ez a lemez bizony ugyan úgy képes megszólítani a nosztalgiában hívő klasszikus prog. death fanokat, mint ahogy képes felvenni a (nem létező) versenyt az olyan fiatal alakulatokkal, mint amilyen például az Obscura, vagy amilyen a már annyira nem is fiatal Ansur volt. Azt hiszem a Hyaena egy korszakos mestermű. Vagy az lehetne. Annak kellene lennie. Egy másik világban. Egy nyugodtabb, kevésbé harsány világban. Aki egy kicsit is vonzódik a progos, agyas death vonalhoz, az egy pillanatra se habozzon!

Kiadó:

Scarlet Records

Stílus:

prog.death

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2015. november 20., péntek, 23:11

Facebook: