torokra akadt a mogyoró
Stoned Jesus
The Harvest (2015)
Az ukrán Stoned Jesus új felfedezett számomra.
Hamarosan Budapesten lépnek fel és ha az egyik előzenekar nem a szívemnek oly' kedves Burning Full Throttle lenne, talán nem is adok esélyt Igoréknak. Ami viszont jó nagy hiba lett volna.
Vannak ilyen szerencsés véletlenek.
Anno még HaragSick kolléga írt egy korábbi anyagukról jókat, de bevallom, annak, illetve a többi kiadványuk tanulmányozásának csak most kezdtem bele, szerencsére a Bandcamp oldalukon ezt simán megtehettem nem csak az új anyaggal, hanem valamennyivel. Most azonban az idei - alig háromnegyed órás - The Harvest lemezt önmagában fogom kielemezni.
Fura csapat a Stoned Jesus, mert egyaránt jól áll nekik az három perc körüli, csuklóból lezavart, Clutch-jellegű aprítás, mint a kezdő - a Nirvana-át idéző, videóval megtámogatott - Here Comes The Robots, meg az elszállós, bőven a pszichedelia határait feszegető, dzsemmelős, lazulós dolgok, mint a záró Black Church.
A hat számos anyag e két véglet között ingázik hát, ráadásul nagy erénye, hogy a hosszabb nóták is izgalmasak, nem fordulnak unalomba. Persze nem mondhatom, hogy a banda megújította volna a stoner világot, de azt se lehet a szemükre vetni, hogy sablonokból építkeznének.
Van itt hard rock, pici AOR, természetesen Black Sabbath (a Rituals of the Sun nyitása, hogy mást ne mondjak), de talán a Trouble emlegetése (lásd YFS) se hülyeség esetükben, de szigorúan csak párhuzamként. Azt hiszem, a csapatot egyaránt említhetem egy lapon olyan bandákkal is, mint a Red Fang, vagy akár a Mustasch.
A hosszabb nótákra is igaz, hogy alapvetően a hangulatra építenek, de nyilván a nagybetűs hangulat ott van valamennyi dalban. Hogy mást ne mondjak, az imént említett YFS, amellett, hogy alapvetően nem mondható hosszúnak a maga 5:12-es idejével, mégis annyi érzés került ebbe a hard rockos (hammondos színezésű), pszichedelikus elemekkel operáló nótába, mint máskor egy teljes lemezre. Még a C.O.C. két mesterművét, a Deliverance/Wiseblood párost is sikerült megidézniük, ami hatalmas fegyvertény.
Ritkán hallható ilyen jól eltalált bőgőhangzás, de hát a trió felállás miatt szükség is van az alapozáshoz. de akkor is.
A Silkworm Confessions meg a klippel megtámogatva ütött be igazán. Anélkül valahogy nem éreztem rá igazán.
Az albumot a közel negyedórás Black Church koronázza meg. Amit az Igor (ének, gitár), Sid (basszusgitár, vokál) és Viktor (dob) összemuzsikál ebben a - komplexnek ugyan nem mondható, ám sok-sok hangulati elemből építkező - műben, az szerintem kilép a stoner kereteiből. Teszi ezt úgy, hogy közben meg egyáltalán nem lóg ki a lemezről, sőt! Azt sem tartom túlzásnak, hogy ez már inkább doom.
A zakatoló riffelés, a pszichére ható zajok, a szám felénél borult, beteges hangulat (nekem még némi White Zombie feeling is beugrott, ami persze lehet, hogy csak az én hülyeségem...) után emelkedett zárás adja meg a végső "megdicsőülést".
Az új lemez főképp a 2013-as jammelős anyag után ismét konvencionálisabb vizekre evez. Felépítésében hasonló a korábbi anyagokhoz, hisz már az első lemezen - ami valljuk be, erősen magán viselte Ozzy-s mindenható Black Sabbath bélyegét - is mertek egész hosszú dalokban is gondolkodni a velősebb szerzemények mellett, azonban mostanra megtalálták véleményem szerint a saját hangjukat. Ez pedig becsülendő, mert ezzel a határaikat feszegető dalokkal teli lemezzel pályájuk legjobbját sikerült megalkotniuk.
A hírek szerint élőben is erős a trió, hát szeptember 17-én érdemes lesz a Kvlt felé venni az irányt, s megtudni, élőben is olyan jók-e az új dalok, mint a felvételen.
Hamarosan Budapesten lépnek fel és ha az egyik előzenekar nem a szívemnek oly' kedves Burning Full Throttle lenne, talán nem is adok esélyt Igoréknak. Ami viszont jó nagy hiba lett volna.
Vannak ilyen szerencsés véletlenek.
Anno még HaragSick kolléga írt egy korábbi anyagukról jókat, de bevallom, annak, illetve a többi kiadványuk tanulmányozásának csak most kezdtem bele, szerencsére a Bandcamp oldalukon ezt simán megtehettem nem csak az új anyaggal, hanem valamennyivel. Most azonban az idei - alig háromnegyed órás - The Harvest lemezt önmagában fogom kielemezni.
Fura csapat a Stoned Jesus, mert egyaránt jól áll nekik az három perc körüli, csuklóból lezavart, Clutch-jellegű aprítás, mint a kezdő - a Nirvana-át idéző, videóval megtámogatott - Here Comes The Robots, meg az elszállós, bőven a pszichedelia határait feszegető, dzsemmelős, lazulós dolgok, mint a záró Black Church.
A hat számos anyag e két véglet között ingázik hát, ráadásul nagy erénye, hogy a hosszabb nóták is izgalmasak, nem fordulnak unalomba. Persze nem mondhatom, hogy a banda megújította volna a stoner világot, de azt se lehet a szemükre vetni, hogy sablonokból építkeznének.
Van itt hard rock, pici AOR, természetesen Black Sabbath (a Rituals of the Sun nyitása, hogy mást ne mondjak), de talán a Trouble emlegetése (lásd YFS) se hülyeség esetükben, de szigorúan csak párhuzamként. Azt hiszem, a csapatot egyaránt említhetem egy lapon olyan bandákkal is, mint a Red Fang, vagy akár a Mustasch.
A hosszabb nótákra is igaz, hogy alapvetően a hangulatra építenek, de nyilván a nagybetűs hangulat ott van valamennyi dalban. Hogy mást ne mondjak, az imént említett YFS, amellett, hogy alapvetően nem mondható hosszúnak a maga 5:12-es idejével, mégis annyi érzés került ebbe a hard rockos (hammondos színezésű), pszichedelikus elemekkel operáló nótába, mint máskor egy teljes lemezre. Még a C.O.C. két mesterművét, a Deliverance/Wiseblood párost is sikerült megidézniük, ami hatalmas fegyvertény.
Ritkán hallható ilyen jól eltalált bőgőhangzás, de hát a trió felállás miatt szükség is van az alapozáshoz. de akkor is.
A Silkworm Confessions meg a klippel megtámogatva ütött be igazán. Anélkül valahogy nem éreztem rá igazán.
Az albumot a közel negyedórás Black Church koronázza meg. Amit az Igor (ének, gitár), Sid (basszusgitár, vokál) és Viktor (dob) összemuzsikál ebben a - komplexnek ugyan nem mondható, ám sok-sok hangulati elemből építkező - műben, az szerintem kilép a stoner kereteiből. Teszi ezt úgy, hogy közben meg egyáltalán nem lóg ki a lemezről, sőt! Azt sem tartom túlzásnak, hogy ez már inkább doom.
A zakatoló riffelés, a pszichére ható zajok, a szám felénél borult, beteges hangulat (nekem még némi White Zombie feeling is beugrott, ami persze lehet, hogy csak az én hülyeségem...) után emelkedett zárás adja meg a végső "megdicsőülést".
Az új lemez főképp a 2013-as jammelős anyag után ismét konvencionálisabb vizekre evez. Felépítésében hasonló a korábbi anyagokhoz, hisz már az első lemezen - ami valljuk be, erősen magán viselte Ozzy-s mindenható Black Sabbath bélyegét - is mertek egész hosszú dalokban is gondolkodni a velősebb szerzemények mellett, azonban mostanra megtalálták véleményem szerint a saját hangjukat. Ez pedig becsülendő, mert ezzel a határaikat feszegető dalokkal teli lemezzel pályájuk legjobbját sikerült megalkotniuk.
A hírek szerint élőben is erős a trió, hát szeptember 17-én érdemes lesz a Kvlt felé venni az irányt, s megtudni, élőben is olyan jók-e az új dalok, mint a felvételen.
| boymester | 2015. augusztus 25., kedd, 17:06 | |
 Csatlakozott:
2011. január 24. Hozzászólások: 3983
|
Nekem anno a First Communion sokkal jobban bejött, de ez is lecsengett párszor. Jó kis csapat. -- Youtube csatorna |
|
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
This page took 0.047 seconds to render