Az Astru elérkezett harmadik nagylemezéhez. Az egyszemélyes formációt a kettes In The Mirror lemezzel ismertem meg és azonnal elkapott az a mélyen dekonstruktív, öntörvényű zenei kínhalál, amit Astru mester képvisel. Az In The Mirror a mai napig elő-elő kerül, mivel nagyon jó pillanatban találkoztunk anno és azonnal működött az a fajta kémia, ami valahogy az önmarcangoló lélekpurgálást valamiféle vágyott élménnyé változtatja át. Így hát nagy erőkkel vetettem bele magam a Pokol címre keresztelt hármas lemezbe is. Ennek már jó ideje... 

A black alapokra és hangulatra felépített totális dekonstruktivizmus már a Solve Et Coagula debütnél is szinte vegytisztán kiforrott állapotában jelent meg, ami a mai napig viszonylag keveset változott. Persze formálódott, elsősorban a hangzás, másodsorban a korai igazi raw black vokál mára egy lefátyolozott halálüvöltéshez hasonlatos monumentum lett, ami a hangszerek mögül, túlvilági szerepkörbe pozícionálva teljesíti ki a zenei őrületet.  Az Astru értelmezésében a teljes zenei dekonstruktivizmus a tördelt szerkezetekben, beteg gitárhangokban, kiforgatott zenei megoldások teljes tárházában kel életre, ami még így is értelmezhető számokban ölt testet. Azonban úgy érzem, hogy a három lemezből a Pokol az amelyik már olyan távolságban van a befogadhatóságtól, ami az önnön értékeit egy percig sem kérdőjelezi meg, de a kapcsolatot a hallgatóval már meg sem próbálja felvenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehetséges megtalálni a zene és a hallgató közötti összefonódást, csak egy kicsit máshogy. Egyszerűen olyan állapotot vesz fel a lemez, amiről nekem Dante - Isteni Színjátéka elevenedik meg, már csak a cím miatt is.



Első értelmezésre számomra Astru maga a befagyott pokol. Embertelen, kietlen a lélek megtörésére szolgáló hely, nem is hely, hanem folyamat, instancia. Hallgatóként viszont valahogy folyamatosan Dante szerepébe projektálom magam, ahol Astru már nem is a pokol, hanem maga Vergilius. Astru vezet át a poklon, mutatja be 9 körét, 9 gyűrűjét és 9 egét. Ha a lemez nem 10 dalból állna, még gyanakodnék is a konkrét párhuzamra. Minden hangulat ellenére azonban valahogy áthaladunk csak, értelmezünk, megnézünk. Amit a Pokol mint lemez zeneileg tartalmaz, azzal már nem akarunk eggyek lenni, csak perverz kíváncsisággal, a szellem szenvtelen megértésének vágyával vizsgáljuk, de részévé nem válunk. Míg az In The Mirror számomra egy kicsit rólam is, a belső kételyekről, a belső vívódásokról szólt, addig a Pokol egyfajta zenei projekció és a világ teljes romlottságának metaforája. Nem egyszerű ezt felgöngyölíteni, hallgatni, elmerülni benne még annyira sem. Valahogy nehéz a viszonyt megtalálni a Pokollal. Csak nézem, vagy része vagyok? Rólunk, vagy nekünk szól? Gyűlölöm az üzenetét, vagy üdvözölve fogadom. Mint ilyen, tökéletes művészi alkotás, ami reflektál szinte mindenre, ami ma körül vesz minket. Nem szolgál ki, nem rág szájba, nem felhőtlen szórakozás. 

A Pokol óhatatlanul megkövetel egy másfajta hallgatást, ahol az értelmezés, a folyamatos asszociáció a saját élményeken keresztül maga a kulcsa, része, szükséges kelléke a megértésnek. Az eddigi lemezekkel ellentétben most Astru magyar szövegeket használt, ami talán kicsit több, vagy mélyebb megismerést is lehetővé tesz azok számára, akik vállalják a felelősséget a feltérképezésre. Extra nehéz, de üzenetben, hangulatokban, szellemi eltávolodásban gazdag munka a Pokol. Kíváncsi vagyok, hogy Astru meddig fogja tudni ezt a dekonstruktivizmust továbbvinni.