Annyi mérgező és veszedelmes főzet kerül terítékre manapság, hogy akár túlzásnak is tűnhet az óva intés, de a Death Mask zenéjébe feketedett szenny olyannyira ragacsos, hogy, komolyan mondom, vigyázni kell vele. Egész egyszerűen levakarhatatlan. Újra és újra megmártózik benne az ember, hogy minden gyarlóságával szembenézhessen. Már az első hangoknál kiráz a hideg, ahogy az érdes, nyers hangzáson keresztül megszólalnak a Body Choke fekete sludge-doom riffjei. Charlie Fell fájdalommal átitatott hangjával, torzított üvöltéseivel feltárja az alvilág minden mocskát és perverzióját. Nem is csodálkozom azon nyilatkozatán, mely szerint minden koncertjük után úgy érzi, újjászületik. Amit ebben a 47 percben produkál, az a kénköves poklon keresztül vezető út a megtisztulás felé. Mégsem idegesítő jajgatás ez, hanem a belül megbúvó iszonyat őszinte kikiáltása. Néhol gépiesebb, nyomasztóbb (Coil), máskor magából teljesen kiforduló, mint például a címadó, vagy a Possession Prayer. De a zseniális zárótételben (Three Crosses) még black metalosabb énekhanggal is találkozhatunk.
 

A lemez hangulata Gaspar Noé Irréversible című filmjének beteg képi világát tárja elém. Azon túl, hogy mindkét alkotás nyersen tálalja a világ árnyoldalát, megvan bennük az a fajta fogósság is, amely úgy teszi befogadhatóvá a művet, hogy durvaságából nemhogy nem veszít, de kimondottan fokozza azt. Ahogy a film esetében az embert azonnal megbénítják a képek, a történések, úgy a Death Mask-et is talán képtelenség közömbösen végighallgatni. A Lord Mantis éppen azért hat annyira durvának, mert a delejes hangulat mellett, a fogós témák katalizátorként funkcionálnak, ami az album erejét teljes egészében képes éreztetni. Az Indian legutóbbi lemezével éppen az a gondom, hogy értem, mit kellene éreznem, mégsem találom a hídat, amelyen keresztül rám zúdulhatna az album valódi ereje.
 

Számos szélsőségesnek tekintett anyag karácsonyi tingli-tanglinak tűnhet Andrew Markuszewski (Avichi) és Ken Sorceron (Abigail Williams) lehengerlő gitárjátéka mellett. A lassan vonszolt témáknál érezni a mázsás terhet, ami mélységében eljuttat saját belső borzalmainkhoz. Mindez egy percig sem fullad depresszív kesergésbe, a zene egyik erénye ugyanis a változatosság. Többször is begyorsulnak a dalok, ami olyan megsemmisítő intenzitást eredményez, hogy az emberből kibújik a vicsorgó állat. Jó példa erre a fokozatosan építkező Negative Birth, amely már-már tobzódik az őrületben. Meg kell jegyeznem Bill Bumgardner (Indian) korbácsütésszerű, vagy éppen gépként zakatoló dobolását is, amely igen sokat hozzátesz a produkcióhoz. Emellett mindenféle zajok és effektek emelik a hangulat ridegségét, és még akkor sem engedélyeznek komfortérzetet, amikor éppen zongora szól egy átkötő darabban. A már említett Possession Prayer — amelyből egy beteg videoklip is készült — az egyik leghatásosabb, ilyen szempontból. A különböző zörejekkel tűzdelt repetitív részek iparnegyedek monstrumait elevenítik meg, ahol a gépek zúgása, a gőz pufogása gondoskodik a zord kedélyek elmélyítéséről.

A Jef Whitehead keze munkáját dícsérő szörnyűséges borító hűen ábrázolja a zenei tartalmat. A belső odalon, valamint a kihajthatós szövegkönyv hátulján még ennél is bizarrabb képek émelyítenek, mintegy lelkiekben felkészítve arra, ami a CD-n hallható.

Huszonakárhányadik hallgatás után sem látom a Death Mask gyengepontját, és a hatásából sem veszített egy szemernyit sem az idő múlásával. Biztos vagyok benne, hogy a lemez végére a frontemberrel együtt a zenehallgató is újjászületik.

 


 

Kiadó:

Profound Lore Records

Stílus:

Blackened Sludge Metal

Értékelés:

Dalok:

Írta:

2015. január 10., szombat, 23:50

Facebook: