A Nightingale számomra mindig is egyfajta kultikus státuszt képviselt. Egyrészt, mert számomra ez az egyik, ha nem az egyetlen zenei megnyilvánulása Dan Swanönek amit maradéktalanul tudok élvezni (tudom, tudom, szégyellem magam rendesen, de nekem az Edge of Sanity kimondottan nem tetszik), másrészt mert a prog. rockot arról az oldaláról ragadja meg, ami mérhetetlenül szimpatikus. Ez az oldal pedig a legtisztább, legegyszerűbb zenei megtestesülése a nevezett stílusnak, ami mentes mindennemű megalománságtól és zenészi egó fitogtatástól. Egyszerűen csak dalokat írnak, de milyeneket! Ja, arról meg már ne is beszéljünk, hogy Dan Swanö a régisulis death metal egyik félistene már 1995-ben felvállalta ezt a vonalat és zenei gyökereket, úgyhogy minden mai, a '70-es évek prog. rockjához megtérő hörgőmorgó csak a Dan által kitaposott útat járja, nem a spanyol viaszt szarta ki...


Mindegy is, a Nightingale életének első tizenkét évében hét kiváló prog. rock lemezzel örvendeztetett meg minket. Ezt a sort a 2007-es White Darkness nem csak hogy zárta, hanem egyszerűen megkoronázta. Ékköve volt az életműnek, ami után nagyon sok év telt el a folytatásig. Túl sok és a White Darkness fénye túlságosan is felerősödött. Ez az idő és az a lemez gyakorlatilag pontosan azt jelenti, amit szinte lehetetlen megugrani. Kicsit zavarba is ejtett, hogy semmi komolyabb hírverés sincs a Retribution körül, semmi felhajtás, csak annyi, hogy "1-2 hét múlva megjelenik"... Nofene! Rajtam ne múljon a dolog, azonnal belevetettem magam és hagytam neki időt. Tudtam, hogy a White Darkness és a hét év kihagyás miatt irreálisak az elvárásaim, tudtam, hogy nem fog hatni elsőre, tudtam hogy ezért a lemezért meg kell dolgoznom úgy, ahogy egy fiatal pályatárs lemezével sosem teszem... Aki esetleg nem ismeri a bandát, vagy Dan Swanö prog. rock oldalát, az képzeljen el egy masszívan és minden nemű modernkedés nélkül a '70-es éveket alapul vevő kizárólag tiszta énekkel operáló soft - rock / prog rock lemezt. Ennyi. Persze azért ennél kicsit több, nézzük!

Az On Stolen Wings nyitó nóta nagyon tudja, hogy itt bizony rég elvadult és elkószált nyájat kell ismét befogni és ennek megfelelően nyit azzal a baromi jellegzetes szintidallammal és hangzással, ami azonnal kirakja a táblát, itt és most a Nightingale játszik. Maga a nóta egész jó kezdés, aminek a fényét azért emeli a régen látott ismerős meleg üdvözlete. Alapjáraton egy Ten-re hajazó klasszikos AOR csemege, ami a refrén alapján akár a manchesteri banda Babylon című lemezén is szerepelhetne. Kiváló akusztikus leállás, minimál prog. szóló, nagyívű hangulatépítés jellemzi a teljes nótát. A kettes Lucifer's Lament viszont elég jellegtelen, sokadik hallgatás után is csak átcsúszok rajta. Olyan tipikus se íze - se bűze. A Chasing The Storm Away kezdése kajak mintha Dire Straits lenne, annyi különbséggel, hogy Mark Knopfler mély mormogása helyett Dan csilingelő éneke hangzik fel. Ettől függetlenül valahogy a szinti és úgy minden marad végig a sokak által istenített angol banda lötymötységénél. Itt már második alkalommal jegyeztem meg, hogy most sem kaptam túl sokat a csapattól... A négyes Warriors Of The Dawn az első olyan dal, aminél működik némi lúdbörzés. A főtéma alattomos, settenkedő és rejtélyes, Dan verzéi kicsit keletiesek és folytottak, hogy egy igazán fülbemaró refrénben teljesedjenek ki. Az egész dal lélegzik és valami furcsa sötét misztikumot áraszt magából. Ez igén, ez végre az a hangulat és hangulati vonalvezetés, amit minden valamire való Nightingale rajongó vár! Kár, hogy három olyan-amilyen dalon át kell eljutunk ide. A Forevermore egészen erősen megidézi a korai Dream Theater lírikusabb megoldásait. Mivel azonban itt nem James LaBrie sikoltozik, ez az érzés szépen halványul egészen a szinti szólószerűségig, ami Derek Sherinian szellemét hívja elő huhogni egy tovarepülő pillanat erejéig. Persze a Nightingale teljességgel híján van annak a dobok mögötti magamutogatásnak, ami Mike Portnoy sajátja mindig és mindenhol. Ettől függetlenül maga a dal ismét csak elég harmatoska. Olyan jó-jó, de kicsit jobban is odatehették volna magukat. A Divided I Fall ismét csak képes azt a mágiát megvillantani amire Dan képes a hangján keresztül. Pedig csak egy kis szinti és egy akusztikus gitár kíséri. Ez ismét az a merengő, elszállós varázslat, ami miatt Arjen Anthony Lucassen is magáévá tette Dan énekesi adottságait pár dal erejéig, és ezt alátámasztandó jön is a dal közepén egy erős Ayreon-mimikri szintivarázslat, ami ismét csak jó, de azért mert az Ayreon atomjó. A The Voyage Of Endurance viszont ismét csak kizökkent, hiszen a szinti úgy szól, mint ahogy a lokálpatrióta mindenkori "szintibojok" szólnak egy erősen enervált falusi lakodalom hajnali óráiban. Kár érte, maga a nóta nem rossz. A 27 (Curse of coincidence?) megint kétarcú Janusz, amiben még ha csak a refrén erejéig is, de Dan megteremteni azt a misztikumot, amitől ennek a lemeznek működnie kéne, amitől az előző hét nagylemeze felejthetetlen a csapatnak. A refrént leszámítva azonban számomra már kicsit túlzás a kései Marillion / Yes langyosságú andalgása a dalnak, ami a frankós refrén és gitárszóló ellenére sem tud igazán kitörni. A két utolsó dal (The Maze és Echoes of a Dream) már gyakorlatilag nem hozza el a megváltást, bár nem is rosszak. Az igazi katarzis hiányában azonban már csak egy kicsit bosszankodva tudom le őket sokadik alkalommal is.

Bár a kritika elején méltattam a zenészi alázatot, azonban az album elején még erénynek tűnő minimalista dob kíséret is hamar unalmassá, majd kimondottan zavaróvá vált. Értem én, hogy minimalizmus, de ez a minden egyéniségtől és érzelemtől mentes kettőnégy bizony leülteti a nótákat egy kicsit, talán meg is öli őket. Kihagyott lehetőség a Retribution, nagyon is az! Ez persze nem azt jelenti, hogy ócska szemét lenne, vagy hallgathatatlan, esetleg nem lehetne élvezni, mert ez nem igaz. Egyszerűen csak szürke és erőtlen a végeredmény, pár kiemelkedőbb pillanattal. Dan azt mondta egyszer valahol, hogy azért várt ennyit ezzel a lemezzel, mert az első eresztésnyi dal anno olyan volt, mint előtte bármi amit a Nightingale már megírt, és ezt Ő nem akarta. A Retribution ismeretében kíváncsi lennék én arra a kidobott lemeznyi dalra, mert ez a tíz nóta bizony elég harmatos az összképet tekintve.

Álljon ítt mégis kedvcsinálónak az album számomra legjobb dala: