Elég régóta kattog az agyam azon, hogy vajon miért tetszik egyik embernek ez, a másiknak meg az a zene... Egy biztos: kellemes bizsergető érzés olyant hallgatni, amit szeretünk hallgatni. De mi van, ha voltaképpen ugyanazt halljuk? Vagyis két teljesen más zene nem is más, csak ugyanazon füllel hallgatva más... 
A Fémforgács stábjában praktizáló firkász urak mindegyike többet tud a metalról, mint én, de ez az olvasók nagy többségére is él. Nagyon későn érkeztem ebbe a szubkultúrába, a zenei gyökereim teljesen másak, így nem meglepő, hogy pont olyanokat keresek a harsány stílusban, amik talán nem is annyira fontosak benne, vagy legalább is nem jellemzik azt szervesen.
Az előző Fen lemez egyáltalán nem ragadt meg bennem. Tetszegetett, de inkább tiszteletből adtam rá a jó pontot, mivel hallottam, hogy valami érdekesről van szó. Most viszont teljesen más volt a helyzet, a Carrion Skies azonnal megtetszett, majd pár napi hallgatás után kezdtem érezni, bizony nagyon tökéletes valaminek kell még jönnie, hogy ne ez legyen az év lemeze a képzeletbeli listámon (amit mondjuk már tavaly sem állítottam össze).


Tehát egy olyan fülnek, ami gazdájának totyogós korában a hetvenes évek kísérleti zenéit kellett hallgatnia, és először 19 éves korában hallott ténylegesen kemény metal zenét, a dekódolórendszere más egy kicsit, mit egy olyan rajongónak, aki már 12 évesen kapta a póvert a koncerteken. Az a fül, bírja a kiképzést órákon át, a riffözön a tápláléka. Egyértelmű, hogy a post metal nagyjai, a műfaj kikövezői célja az lehetett, hogy a nem metalon táplált, de azt is igénylő zenehallgatók is ki legyenek akusztikusan elégítve.

A Fen 2006-ban alakult Anglia keleti részén a Fens szívében, ami egy korábban mocsaras területen fekszik. Lecsapolása után termékeny mezőgazdasági terület lett. A brit időjárás, a csapadékos-ködös, de amúgy nem túl hideg éghajlat hangulata erősen összecseng azzal a zenével amit Frank Allain (The Watcher) énekes / gitáros és Grungyn énekes / basszusgitáros megálmodtak, és irányvonalnak tűztek ki anno. Bár egy tavaly előtti interjúban Allain úgy nyilatkozott, hogy az első próbákon nem volt még semmiféle törekvés arra vonatkozólag, hogy merre is induljon a trió (akkor még Daniel Spender - Theutus dobossal). Inspirációként viszont minenképpen a természet, a magány, a szomorúság szolgált, amihez alapanyagot bőségesen szolgáltat a Fens régió.
Paul Westwood 2012-ben csatlakozott a szerzőpároshoz. Emellett a To-Merából ismerhetik azok, akik a progmetal színteret is követik. Ez már a második anyaga a Fennel.


Vannak lemezek, amiknek az első pár hangja egyből jelez, hogy figyelemre méltó dolgok következnek (vagy a másik eset az, amikor egy figyelemfelkeltő intró után jön a csalódás - de ez nem az...). A Carrion Skies akusztikus gitár kezdése egyszerre barátságos, fülbemászó, de ugyanakkor megelőlegezi azt a tettrekészséget - határozottságot is, amit a torzított gitárok belépése hoz magával. Ez az egész jelenség, ahogy elindul az album az Our Names Written in Embers első részével, engem a Porcupine Tree pár dolgára emlékeztet. De ezen kívül még sok más is.
Ugyanazt a laza eleganciát érzem sokszor, azt a fesztelen ösztönösséget a dalok kibontakozása során. Nincsenek botlások, erőltetett dolgok, gördülékeny minden... A rifftéma ritmizálása ötletes, a négy negyedet a gitárok ötletesen törik el. Kiállás, majd vissza a feszes hangvétel. És emelkedett, zilált, szigorú ív jön még a vége előtt - a keretes mű kicsúcsosodása, hogy aztán a befejezésnél fellélegezhessünk.
Az Our Names Written in Embers Part2-ben egy rövid utazást teszünk a 70-es évekbe, a körharmóniákkal, majd lágy riffelés, durva riffelés, és máris egy black metal örvénybe zuhantunk... Témák kavarognak varázslatosan, kizárólag az ember hangulatközpontját ostromolva, és nem kímélve. Technika, ötlethalmaz, minden adott, de elfedi a varázs, ami a lelket maga alá gyűri.
Aztán a Sentinels ideglelős intrója, majd utána Westwood mesteri jazzes dobjátéka és hirtelenjében elcsap minket a vonat... hangnemváltás, ütemváltás, bámulatos. Az ötödik percben cinyces megoldások, de inkább csak a vokál miatt. Éteri, üveghangú torokmunka, ami átmegy cölöpverő riffelésbe, majd vissza. Ezután kettős ütemezésű sorok (négynegyed és hatnegyed is ráhúzható), gitárharmoniák gazdag váltogatásával. A hetedik perc előtt egyfajta lélekharang - csilingelő - visszhangos - post metal akusztikus témázás, zárásként pedig a két pengetős hangszer tökéletes összjátéka.
A lemez ötödik tétele a Menhir - Supplicant pedig egyszerűen maga a tökéletes zenei kivetülés számomra. Az atmoszférikus kezdés után egyből berobban az erő, de mégis légies - szárnyaló marad az összkép. A metalhoz leginkább passzoló orgánum a károgás a következő belépő eszköz, miközben a mély alapra fest fátylat a gitárok magas tónusa. 1:31-kor pedig egy valóságos szélvihar kap el minket. A kiállások továbbra is ürítik a fület, festik a látomásokat a szemünk elé, hogy az egész dal egy fájdalmas üvöltésbe torkoljon a végén. Értem ezalatt az utolsó témák egyikét, ahol a két torok együtt sivítja azt a síron túli dallamos szövegrészt.
A korong lezárása is végtelenül patent. Az előzőekhez képest vontatott - zaklatott utolsó tétel tökéletes választás erre... A rotary effekt a gitáron a kezdésnél egyszerre kelt távoli - közeli érzetet, amitől az elmúlás jut eszembe, és a lemez is elmúlik itt tulajdonképpen. A tamok és az áááá-zás is a távozást, a búcsút tükrözik.


A hangzás... Kikezdhetetlen... A gitárok vérprofin a helyükön vannak, közép és magasfrekvenciával teltek, nagyon jól hallatszanak a dallamok, de nem túrják szét a basszust, ami emiatt szépen tudja pakolni a harmóniákat a dalokba. Westwood dobja szép mélyen döng, ahogy kell, a tamok velősek, a cintányérok harmonikusak. Mindezt hét - tizenhárom prec körüli nóták hordozzák. Igénylem ezt a hosszt, a post rock / metal csapatok alkalmazzák is rendre.

Egészen meglepő módon hosszú heteken át hallgattam a Carrion Skiest fülhallgatóval, és zárszóként annyit mondanék, hogy soha életemben nem hatott rám így metallemez. Minden tökéletes rajta. Talán megmosolyognak most azok, akik az acélos táborból érkeztek, talán megbotránkoznak... A post metal már nem színtiszta metal, de számomra a színtiszta metal pár kivételtől eltekintve eléggé semleges zenei megnyilvánulás. Nem vagyok rocker, nem vagyok metalhead. Szimpla zenehallgató vagyok, aki nem szelektál műfaj szerint, és igazából fingom sincs, hogy mi az etalon itt, de egy biztos. A Carrion Skies örök mérföldkő, egy nagy meglepetés, a mix műfajú harsány zenék egyik ékköve. A lemez, ami tudatta velem: ma is születhetnek még alapművek... és nagyon van még mit felfedezzek.