„Fogunk még róluk hallani, ebben biztos vagyok!”

Ez volt a budapesti Philosopher "Keep Dancing! Music Will Come From Somewhere." című albumáról írt kritikám záró mondata. Aztán teltek az évek, és csak nem jött hír a Philo háza tájáról… Öt napja viszont küldött egy hírt nekünk a Naturus zenekar, amit természetesen le is közöltünk. Ezt olvasva derült ki számomra, hogy itt bizony a Philosopher-ből ismerős Riba Gergely és Dénes Ádám "Pete” új formációjáról van szó. Bemutatkozó albumuk, a Love of the Lightside | Live on the Darkside eredetileg a Philo második korongjaként jelent volna meg, de a sors másképp akarta. Úgyhogy új néven, némileg módosult, színesebb, változatosabb muzsikával rukkoltak elő a srácok. Ráadásul egy koncepciózus anyagról beszélhetünk, ami játékidejét tekintve is elég terjedelmes, hisz 70 pernyi extrém prog. metalt rejt. A nyolc dal a nyolc fő okot mutatja be, melyek által az ember elpusztítja a Földet és így önmagát is. A szövegeket Riba Geri jegyzi, a koncepció egyik fő célja pedig az volt, hogy felhívja a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. Szóval a Nadir után itt egy újabb hazai brigád, akik komoly hangsúlyt fektetnek erre a valóban kardinális témára! A csapat zenéjével kapcsolatban a következő kedvcsináló mondatot közölték hírlevelükben: „Ha szereted az Opeth, Dream Theater, Porcupine Tree féle zenét, akkor a Naturus is be fog jönni!”
Jelentem: nekem bejön a Naturus!

Bár vendégek is tiszteletüket tették egyes nótákban, alapvetően Geri és Pete hozták össze a lemezt. Előbbi az énekért és szövegekért felel, utóbbi meg a többiért (gitár, basszusgitár, programozás). Igen, igen, a dob programozott. De a mezei hallgató (mely kategóriába magamat is sorolom) számára ez egyáltalán nem feltűnő!


A forgalom zajaival, gyereksírással, fúrógép hangjával indít az A Derelict Planet. Majd belép a dob meg a basszus és Gergő mély tónusú hörgése. De elég hamar hallatja dallamos hangját is. Aki ismeri az ominózus Philosopher opuszt, az egyet fog érteni velem abban, hogy érezhetően sokat fejlődött a tiszta éneke 2010 óta! Sokkal magabiztosabban teljesít és a dallamai is fogósabbak. Háttérvokalistaként működik közre a lemezen Szolnoki Bogi, aki már rögtön a kezdőnótában besegít Gergőnek. De felcsendül egy röpke fuvolabetét is a szerzemény közepe táján, aztán kapunk egy kis Drímes témázgatást. A pontot az i-re Pete vérbő szólói teszik fel. Az a durva, hogy más gitárhangzással szólnak az egyes szólók. Nagyon baró! A szám vége pedig egyértelműen az Opeth Watershed albumát idézi. Azon van egy nóta, ami ugyanilyen, direkte hamisba váltó akusztikus gitározással zárul. A Seeking and Wasting tovább baktat az akerfeldt-i ösvényen, csodaszép akusztikus kezdése két és fél percig tart, aztán átváltanak metalba. A nyitány kapcsán egyébként nem csak a svéd Mesterek neve ugrik be, hanem az egyik legnagyobb prog./art rock banda, a King Crimsoné is! És Gergő fátyolos éneke is minőségi! A dal vége legalább olyan zseniális, mint az eleje. Újra megjelenik az akusztikus gitár, de a villanygitár szólók is lélekbe maróan szépek!

Az Agressive Existence súlyos riffelése elég Opeth-es, Gergő hörgése meg Akerfeldt-kategóriás! Ami hatalmas fegyvertény ám! Az egész nóta tele van meglepő váltásokkal, fifikás témákkal, változatos énekdallamokkal. Ahogy a végére visszatér a kezdő riff és hörgés, az is tanítani való. Konceptlemezeknél elég gyakori, a Naturus is jól használja a különböző narratív bevágásokat (rádió, TV beszédek, foszlányok, stb.). A Decay of the Intellect első két perce ilyenekkel telik, a figyelmesek még magyar nyelvű szövegelést is hallhatnak. A kezdő hangeffektek viszont kísértetiesen hasonlítanak a Dream Theater Scenes From a Memory lemezén hallhatóhoz… Talán ugyanonnan lettek kölcsönözve…
Amúgy viszont a Naturus zenéjében nincsenek olyan mértékű Drímes áthallások, mint a Dreamgrave-nél. Ami mindenképp pozitívum!
Azért a Choking to Death egyes riffjei, billentyűtémái erősen magukon hordozzák Petrucciék kézjegyét.

Mindent összevetve úgy érzem még nem ez a Naturus magnum opus-a, szerintem fognak még ők ennél erősebb albumokat kiadni. Nem tökéletes a Love of the Lightside | Live on the Darkside, de bemutatkozás gyanánt több mint ígéretes! Akik olyan témákat képesek kiötleni, mint az A Watery Grave utolsó harmadában hallható megoldás, ahol a Pink Floyd: The Wall klasszikusára emlékeztető szövegelés alá thrash riffeket pakoltak, azok még nagyon sokra hivatottak! Legközelebb talán egy 50, max. 60 perces album is megteszi, mert ebből a fajta összetett, odafigyelést igénylő zenéből a 70 perc túladagolást okozhat! :)
Egyébként meg csak óvatosan közelítsetek hozzá, mert kimondottan addiktív a cucc!
Nálam megjelenése óta napi szinten pörög.

A maximum pontszámot a későbbi korongjaikra tartogatom (remélem lesz folytatás!), de 9 pontnál kevesebbet nem adhatok erre a roppant igényes műre!