A belgiumi Emptiness már nem ismeretlen csapat számomra, hiszen a 2007-es Oblivion lemezükkel szoros barátságot kötöttem, ami egy kiváló black/death album a mai napig. Sajnos a debüt Guilty to Existel és a 2012-es Errorral eddig még nem volt lehetőségem megismerkedni, így a 16 évet felölelő zenei útvonal is csak foltokban látható számomra. A két nagylemez ismeretének hiánya miatt nem tudom megmondani, hogy mennyire szervesen illik a sorba, vagy éppen radikálisan vált a Nothing but the Whole. Az biztos, hogy más mint az Oblivion és az is biztos, hogy még mindig keresgetem az állam a padlón.

Alapvetően a black/death meghatározás olvasható csapatról, azonban egyértelműen kijelenthető, hogy a Nothing but the Whole messze szétfeszíti a fenti kereteket és messze kiemeli a csapatot a hasonszőrű bandák tengeréből. Igazából nem is lehet összehasonlítani. Igazából nincs is mivel összehasonlítani a Nothing but the Whole-t. Annyira különleges és egyedi, amire én már 2014-ben nem számítottam. Persze, részleteiben meglehet találni azokat a zenei kapcsolódási pontokat, amik az első ismerkedés során fogódzót nyújthatnak, azonban ezek a fogódzók sorra ki fognak csúszni a kezekből ahogy percről percre formálódik és alakot vált ez, a kozmosz sötét anyagából gyúrt örvény. Tudom, hogy ez eddig kicsit zavaros, de higgyétek el, hogy ez a lemez tényleg nagyon nehéz eset. Először is a black/death-től teljesen idegenül a tempo szinte sosem megy közepes főlé, sőt, inkább az éjszakában hánykolódó elhagyatott teherhajó morajlásához hasonlatos, mégsem lehet ráverni a doom jelzőt, mert a zenei megoldásokra sehogy sem passzol. Már a nyitó Go And Hope lefekteti azt a fajta homályos kietlenséget amit a teljes lemez képvisel. A morajlások, a lassú dohogás, a tördelt tempók azonnal zaklatottá, egyszersmind lázálom-szerűvé gyúrják már a kezdést is, ahol még egyfajta téves remény mentén várja a hallgató, hogy majd fokozódik, majd kitisztul a kép, majd jön valaki ismerős és utat mutat. De csak a koromfekete éjszaka és az áthatolhatatlan köd borította szennyes sikátorok macskakövein koppannak a lépteink, ahogy a szemerkélő eső és a szemétben turkáló patkányok zajonganak körülöttünk. Persze egy családfa másik ágaként megemlíthető a Coffinworm, vagy a Lord Mantis, esetleg a Massemord - The Madness Tongue Devouring Juices of Livid Hope vagy az 1349 - Revelations of the Black Flame lemeze is, de ez annyira igaz, mint amennyire totálisan félrevezetés is. A fenti durvulatok ismeretében hiába vennénk szaporára a lépteket, a kettes Nothing but the Whole már nem ereszt és végleg a Silent Hill jellegű horrorisztikus szellemvilág martalékaivá válunk. Lassan feloldódunk a semmi közepén. Bár a tempó egy pillanatra sem fokozódik, a reszelős gitárkíséret és a folyamatosan ritmust váltó lábcin kíséret egy olyan nyugtalan állapotot tart fenn, ahol egy pillanatra sem esik le a feszültség szintje. A Behind The Curtain és All is Known jellegű dalok a funk-ban használt alapritmusokkal egy olyan zenei adalékot kevernek az összképbe, ami már teljességgel kitépi a csapatot a black/death ketrecből. Ezek a megoldások nálam a Trepaliumot, Gorgutsot és a Gojirát is eszembe juttatták, miközben a folyamatosan örvénylő massza szinte fojtogatóan szorul az elmémre. Hiába ígér a Tale of a Burning Man totális pusztítást, az Emptiness nem adja meg ezt a feloldozást, egyszerűen csak egy zsinóron rángat maga után a felázott ganajban. És vánszorog tovább, mocskos csuhájában, miközben a varjak hangoskodva várják, hogy a rothadásnak indult test végleg feladja a küzdelmet és átadja magát az élet örök körforgásának és természetesen kemény csőrük csapásainak.



Az, hogy a tempóban és az agresszió kitörésében nem jutunk el az elszabadulás pillanatáig, egyfajta torz és beteges elfojtás-állapotot teremt, aminek feloldásához a lemez nem ad eszközt, bár a záró Lowland bír némi feszültséggel, de ez inkább már csak a sarokban, saját nyálában dülöngélő leszedált elme kontrollálatlan kitörése.

A lemez megfejthetetlenül organikus és mindeközben fátyolos hangzása, Phorgath rommá visszhangosított, mélyen morajló hörgése / dörmögése és a sokszor szokatlan szerkezeti megoldások egy olyan összképet képesek kialakítani ami maximális egyediséggel vértezi fel a csapatot és emeli ki a Nothing but the Whole-t a nagy tömegből. Nem egy könnyű menet a lemez, de valahogy a fekete massza hangulat ellenére sem totál lehúzós a végeredmény, hiszen a zenei megoldások, itt-ott felbukkanó törzsi betétek, szétzúzott szerkezetek és stílusidegen váltások bőven adnak egy olyan érdekességi faktort az összképhez, ami fenntartja a figyelmet, megmozgatja a szürkeállományt is, nem csak a lelket marcangolja darabjaira. Az Emptiness által kínált utazás nem black, nem death, se nem semmi más, hanem egy vegytiszta fekete spirituálé. Egy olyan szeánsz, ami lazán túlnyúlik minden zenei korláton és sok mindenen amit a sötét zenékről gondoltál eddig. Kiemelten fontos lemez!