A Slipknot mellett nem lehet elmenni szó nélkül, és kész! A maszkos őrültek körül zajlott a cirkusz rendesen az utóbbi hónapokban, folytak a találgatások, hogy akkor ki fog dobolni, meg bőgőzni a lemezen, stb. Corey Taylor maga is lenyilatkozta, hogy valószínűleg manapság ő a színtér leginkább utált figurája. Persze a friss korong kapcsán beszélt az irányvonalról, miszerint az Iowa brutalitása fog rajta keveredni a Vol. 3 művészi törekvéseivel. Hivatalosan egyébként a mai napig nem erősítették meg, hogy ki játszik az elhunyt basszusgitáros, Paul Gray és a kirúgott ütős, Joey Jordison helyén, bár a helyettesítő bőgős személyét sokan tudni vélik egy véletlen, vagy épp direkt bakinak köszönhetően. Őszintén szólva engem csöppet sem érdekel, hogy kik az új arcok. Én kizárólag a .5: The Gray Chapter című új lemezen található dalokra voltam kíváncsi. Már a címből is kitűnik, hogy egyfajta emléket akartak állítani elhunyt társuknak. Jómagam mindig szimpatizáltam a csapattal. Az első két hivatalos sorlemezük is tetszik, de számomra a Vol. 3: (The Subliminal Verses) jelenti eddigi pályafutásuk csúcsát. Azon az albumon nagyszerűen sikerült ötvözniük a brutális, kemény témákat a művészi értékű megoldásokkal. Olyan sajátos atmoszférával, miliővel bír az a korong, amilyet másnál se azelőtt, se azóta nem hallottam. És Corey éneklése is új dimenzióba került akkoriban. Szóval mindenképp örültem a frontember előzetes kedvcsinálójának, amiben gyakran emlegette a Vol. 3-t a friss opusz kapcsán.
És azt kell, mondjam, nem kamuzott a fickó! Már a két "beetető” dalt is úgy választották ki, hogy az egyik (The Negative One) az Iowa, míg a másik (The Devil in I) a Vol. 3 irányvonalát idézte. De a közel 65 perces lemez egészét nézve nem csak arról van szó, hogy ötvözték két korábbi kiadványuk világát, hisz olyan új színek, hangulatok is feltűnnek, amik eddig nem képezték a Slipknot eszköztárának részét!
És ez szerintem roppant örömteli dolog!

A XIX tölti be az intro funkciót. Sampleres alapra énekel fogós dallamokat Corey. Az elnyújtott kütyük elég disszonáns érzetet keltenek a hallgatóban, tehát vétek lenni poposnak mondani ezt a tételt. A Sarcastrophe kezdő dobverései pedig csak annak nem juttatják eszébe a Pink Floydot, aki még sose hallotta őket. Aztán persze gyorsan átvált igazi Slipknot zúzdába a nóta, úgy az első két lemez szellemiségében rohanják le a gyanútlanokat. Bárki ül is a dobszerkó mögött, kezeli a négyhúrost, technikailag teljesen rendben van! Kapunk egy kis "szkreccselést”, meg egyéb zajokat, amik kezdetek óta jellemzik a banda zenéjét. Viszont Corey végig az agresszív stílusában tolja, a dallamos éneket még mellőzi. De nem sokáig, a baromi erős AOV-ben azt is megkapjuk. Jah, hogy Stone Sour-os? Kit izgat! Őrült tempóban halad előre a dal, majd a 3. perc környékén érkezik egy váltás, ami valami frenetikus! Mekkora lélek van már abban a szűk egy perces betétben! A basszusgitár hangja simogat, és felemelő az egész. Na, ezt, így, ebben a formában nagyon kevesen tudják! Bármennyire is üzleti vállalkozás a 'knot, képesek őszinte érzelmeket átadni! Corey-t pedig lehet fikázni, de ha valaki figyelmesen végig füleli a The Devil in I-t, akkor rá fog jönni, hogy napjaink egyik legsokoldalúbb énekese, legnagyobb torka. És dalszerzőnek sem utolsó!



Killpop.
Egy újabb zseniális szerzemény. Akik azt állítják, hogy ez a lemez egy lagymatag, híg f*s, azok biztos, hogy ezt hallgatták?
Mert szerintem a Slipknot még mindig szélsőséges zenét csapat.
Nem olyan zsigerien agresszívet, mint az Iowa-n, de ezek a nóták stílusilag bátran besorolhatók a metal címszó alá.
Mondjuk gyengébb számok ezúttal is akadnak. Főleg közép tájt. Vagyis nem egységesen magas a színvonal. De szerintem ez a korábbi lemezeiken is így volt. Kivéve a Vol. 3-t, mert az számomra elejétől végéig hibátlan! Azért sok hiba szerencsére a friss eresztésen sincs!
Úgyhogy előlépett a második kedvenc Slipknot lemezemmé.

Amennyire nem működött nálam az előző, 2008-as All Hope Is Gone, annyira betalált a .5: The Gray Chapter!