A fémzene születése óta virágzik minden irányban, stílusok jönnek, keverednek, erősödnek, gyengülnek. Ebben a komplex folyamatban erősödni kezd az evolúció hatása és minél erősebb valami, annál hosszabb életű. A hosszú élet alatt egy-egy ágazatnak sikerült teljes mértékben kitágítani saját határait. Ide tartozik a heavy metal, a thrash, a doom és még sokan mások. A black metalt nem érzem még teljesen kiszélesítettnek minden irányba, innen kaphatjuk a legtöbb meglepetést jelen állapotok között. Egyes stílusok bombaként robbanhatnak, ahol egy zenekar hatására mindenki elkezd majmolni, de vannak, amik halk pukkanás, kevés visszhang miatt elcsendesednek, a jövőjük beláthatatlan. Ilyen pukkanásnak tartom a doomon belül a száraz, érzelmi távolságot tartó, fölényeskedő doomot, amire leginkább a tradíconális jelző a megfelelő. Olyan bandák alkotnak ebben a szűk körben, mint a Cirith Ungol, Pentagram, Witchfiner General, The Obsessed és a legszikárabb, a Pagan Altar. A modernebb időkben ennek a hullámain került felszínre a Cathedral, Reverend Bizarre éra. Az ő helyükre pályáznak a még kisebb hullámok: The Wandering Midget, Capilla Ardiente, Pylon, Stole Magnum és még sokan mások. Hiába a számok növekedése, a hullámok csökkennek, és így érkezünk mai lemezünkhöz, a Serpent Warning önmagáról elnevezett kiadványához.
    Azt hiszem, a bevezető gondolatokat végigfutva már képben vagyunk az albummal, ami időnként visszaböffenti nekünk a 70-es éveket és néha egy kis bluest is… Átlagos, nem kiugró zenészkarriert befutott zenészek összeszedik legjobb tudásukat, hogy letegyenek nekünk egy jó doom lemezt, és ez sikerült is nekik. Persze fuldokolnak a múltban, a hangzásuk egyszerű és kissé füstös, rövid gitárszólókkal tarkított Iommi féle riffekkel késztet bólogatásra…és a legjobbat még nem is mondtam, megvan (volt) nekik a stílus motorja, egy remek énekes, akit itt szabadjára engedtek: Samuli Pesonen. Az illető több hangszeren is játszik természetesen, énekel a The Wandering Midgetben és élőben még a Horna tájékán is megfordult. A többiek mind lelkes fiatalok. Antti Koponen nagyon betonoz a riffekkel és a basszus is nagyon jól hangzik. Emberbarát 40 percbe írtak 6, közel azonos színvonalú, nagyon egyszerű, de jól megírt, mocskos old scool doomot. A borítóról könnyen képet kapunk a ránk váró zenéről, tehát az is jó választás. 
    Sajnos nem tudom, hova vezet az út a finnek előtt, Samuli még a megjelenés előtt elhagyta a bandát. Pótlására énekesnőt szerződtettek egy punk bandából...szóval ilyen lemez nem lesz több. Az év eddigi legjobb lemeze a saját kis pocsolyájában, pedig túl vagyunk már pár debütáláson. Pont pocsolya mivolta miatt nem lehetne jobb 8 pontnál. De hiszen mi is ebben a pocsojában vagyunk! Akkor akár élvezhetnénk is...

Kedvencem a lemezről a záró monstrum lett, aminek öt és fél percénél az év egyik legjobb doom riffje lapul.