Azt hiszem a Mastodon mára világszerte kivívta magának a kult státuszt. Kevés olyan ország létezhet, ahol ne volnának istenítőik. Persze gondolom ellentábor is akad mindenhol, mely tagjai nem értik mások miért tartják oly nagyra ezt a bandát. Hazánkban is ugyanez a szitu, elég csak megnézni a zenekar korábbi HP-ás szerepléseihez főzött kommenteket. Hogy csak a Fémforgácsot említsen. De a többi oldal "Masztis" cikkeinél is megy az adok-kapok. Egyértelmű, hogy nem tetszhet mindenkinek Troy és a triplabés (Brann, Brent, Bill) fiúk muzsikája, mégis azt talán még senkitől sem hallottam/sehol sem olvastam, hogy egy rakás kaki lenne, amit művelnek. Tehát ha tetszést nem is, bizonyos fokú elismerést kiváltanak a legtöbb emberből. És ez nagyon nagy dolog!

Bár néhány taktusból föl lehet ismerni egy Mastodon szerzeményt, mégis az eddigi albumaik különböztek egymástól. Nem drasztikusan ugyan, viszont egy következetesnek tűnő tisztulási, érési folyamatnak lehettünk fültanúi ezidáig. Amit a hatos számú korong, a szellősebbnek, rockosabbnak, elszállósnak, és slágeresnek, fogósnak beharangozott Once More ’Round the Sun sem szakít meg. Illenek is az új opuszra a fenti jelzők, mégis nehezebben adta meg magát, mint a The Hunter, vagy épp a Crack the Skye/Blood Mountain kettős.
Pedig zeneileg kb. ennek a három lemeznek a keresztmetszete a nem hétköznapi, durván pszichedelikus borítóba csomagolt CD. Vagyis az első két mű mocsármetalja már csak nyomokban van jelen. Viszont amikor előrántanak egy jó mélyen búgó, horzsoló sludge riffet a kalapból, az baromi hatásos! Halld pl. High Road!



Persze a 3. dal előtt is történnek ám hatalmas dolgok! A The Motherload például pályafutásuk egyik legslágeresebb tétele. A refrénje azonnal hat. Ozzys?
Az hát, de kit érdekel!
A High Roadé még olyanabb.
Nem tud zavarni! Ugyanis egyrészt Brent "ozbornista” orgánumát a már jól megszokott módon színesíti, árnyalja Troy mélyebb, bömbölősebb danolászása, és Brann sem elégszik meg a cájg körbetornáztatásával. Még mindig hihetetlen dolgokat képes ütni! A gitárosok pedig hozzák a védjegyüknek számító körkörös, kígyóként tekeredő témáikat, de az effektekkel sem spórolnak. A szólóik meg zseniálisak.
A fémes oldalt erősíti a Chimes at Midnight, ami megvadult bölénycsordaként vágtat, zakatol végig az emberen! Talán az album leggyorsabb száma.
Mert alapvetően a középtempó dominál, de 1-1 nótán belül is képesek sebességet (és hangulatot) váltani. Teszik mindezt játszi könnyedséggel.


Viszont nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy maradéktalanul, teljes egészében tetszik a lemez. A kimondottan erős verzékkel megáldott Asleep in the Deep refrénjében a több sávú vokál nem jön be, mivel az egyik pacsirta hangjának van egy részeg gajdolás fílingje. Az Aunt Lisa meg újrahasznosítja a gyerekkórust, amit anno Mansontól is hallhattunk már. Rossznak nem rossz, csak épp nem túl eredeti…
Sokáig a kihagyhatatlan (vagy hívatlan? ehhh...) vendégnek számító Neurosis-os Scott Kellyvel felturbózott záró monstrum, a közel nyolc perces Diamond in the Witch House sem tett rám mély benyomást. Aztán egyszer párom pont akkor érkezett meg, amikor ez a dal kezdődött és hallgatta-hallgatta, majd ennyit mondott: „ez egy gonosz zene”. És valóban! Milyen is lehet egy boszis című tétel? :D
Valószínűleg azért érett be nehezebben a többinél, mert sötét, vészjósló atmoszféra lengi körül, ami úgy ánblokk nem sajátja a "Napos” korongnak. Alapvetően pozitívnak érzem a dalok kisugárzását. Aztán lehet, hogy a szövegek elolvasása után revideálnom kéne e véleményemet…

Adhatnék szívfájdalom nélkül 9, vagy 9,5 pontot a Mastodon friss művére.
De megkapják tőlem a maximumot, mert idővel tudom, hogy minden, most még kevésbé tetsző részlet is a helyére fog kerülni. És akkor kicsit sajnálnám a makulát.
Továbbá ha valakik megérdemlik a kiváló minősítést, akkor ezek a csókák mindenképp!