A mai rockzenei palettán, és úgy általában mindenféle zenei palettán kimondottan nehéz újat nyújtani, vagy valami eredetivel előállni. Nem állítom azt, hogy a Watch My Dying frontember Veres Gábor zeneileg hatalmasat újít itt, az viszont figyelemre méltó ötlet, hogy a hanganyag gitársávjait egy régi Jolana Vikomt gitárral rögzítette. Amit ugye tudni illik ezekről a retro csodákról...
A kommunista Csehszlovákiában gyártották őket még abból a célból, hogy a nyugatról gyakorlatilag beszerezhetetlen Fender Telecasterekre vágyók LEGALÁBB a testtartást tekintve átélhessék azt, amit például Muddy Waters. Amikor a hangszer megszólalt, már nem biztos, hogy az érzés annyira egyezett, bár figyelembe véve, hogy a Fender gitárok is alapból zajosak a szimpla hangszedők miatt, tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy nem voltak ezek annyira halál szar hangszerek. A színskála mondjuk borzalmas volt, és a krómozás is hamar rozsdásodott, de talán ez a két apró körülmény az, ami egy hangszert legkevésbé ront el, mert ugye a hangját használjuk elsősorban.
Na, tehát ennyit a KGST beli hangszergyártásról (az Amati dobokról, majd talán legközelebb), veselkedjünk neki inkább ennek a roppant hosszú zeneműnek, melyet nemrég nagy sajnálatomra elutasítottak a Metal Archivesről, mikor próbáltam felvinni...

A Szólásszabadságban hallhatjuk, hogy ez az első. Kíméletlen. Gyorsan továbblépünk rajta, de annyira, hogy fel sem ocsúdtunk, hogy vége, máris jön az Euro vízió.
Érzek mondanivalót, de utálom a belemagyarázást, valamibe, amit talán nem is úgy gondolt a szerző...
A ...Csínom Palkó, Csínom Jankó... mondjuk pont nem tetszett, valahogy azt érzem, hogy Gábor nem tudott nem elég profi lenni, túlságosan is színpadiasan mondja el ezt az egy sort. Utána már kurucosan népdalos lesz, a hadba indulók vérörömét adja vissza, helyre lett rántva a ficam.
Majd jön a Halálfej együttes, melyben egykori zenésztársának Kovács Nihilak Attilának bókol, miszerint a hasonszőrűen alapos és intelligens szólóprojectje szar. Nem tudok nyilatkozni, mert azt még nem hallottam.
Szégyellem magamat!

A Dzsentrit Golyó Fogú Tony nyitja, és ennek megfelelően szorgalmas számolás zajlik a dalban. Talán a Megélhetési zenészek számára történik a gyűjtés, ezért kellhetett (ú, ezt a szót alig tudtam leírni - hajrá magyarul tanulók!) a gengszter monológja...
Ezután hallunk még kegyetlen szószaporítást a semmirekellőktől, amit Gábor feltűnően jól mond vissza két sorban, és el lesznek küldve a franciák a picsába (á nem, csak a tejfeldolgozó üzemek), depi lányok, és a befejezéskor facsarjuk az orrunkat.



Mi a fene is volt ez tulajdonképpen? Nem tudom így eldönteni, de talán nem is kell. Nagy kedvencem, a veszprémi P.F.A. nagyobb gyakorlattal és hitellel rendelkezik az efféle gyors és rövid nóták összehegesztésében, Gábortól ez egy jópofa kezdés, bízom benne, hogy folytatása következik. Az viszont biztos, hogy aki végighallgatja ezt a 10 percnél bőven rövidebb gyöngyszemet, az úgy fogja érezni, mint amikor a természet egyik legviccesebb jelensége, egy hurrikán vágta volna pofán.
Groteszk volt? No, akkor csak rajta hallgassák meg a Jolana Blastbeatet!

Nesze Önöknek! Villáminterjú!!!!
- Üdv Gábor! Lenne egy kérdésem. A Jolana Blastbeatnél gépdobbal dolgoztál? Üdv!
- Helló! Mivel teljes mértékben otthoni, nulla forintos és éjjel készült a project, persze, dobgép. Dobolni még szarabbul tudok mint gitározni. Utána meg reklamálhatok, hogy kirúgom a fakezűt.
- Vendégénekesek?
- A vendégénekes egy jóbarátom, aki nem akarja kompromittálni magát a projecttel, úgyhogy az ő neve legyen csak Fatia Negra